Hajdanán, még Artúr király alatt, Kit a bretonok sokra tartanak, Ez a föld tündérekkel volt tele; A tündérkirálynő s kísérete Mulatott gyakran egy-egy üde réten. Úgy tudom, sokan hittek ebben régen. Bizony, van ennek több száz éve már, Mert tündért itt ma senki nem talál. És leginkább a barátok miatt, Kik gyűjtenek és imát mondanak, És minden földet úgy elöntenek, Mint a Nap sugarát a porszemek; Áldást adnak csarnokra és szobára, Magas toronyra, városokra, várra, Megáldva falut, ólat, csűrt és jászlat — Hát tündérek felénk ezért nem járnak. Amerre tündér sétált valaha, A barát sétál arra most, maga. Jön délután, és megjelenik reggel Imáival meg egyéb szent szöveggel, Miközben koldulókörútját járja. Az asszonyoknak nagy a biztonsága: A bokorban, vagy lenn a fák alatt, Más gonosz, mint a barát, nem akad, Ő meg csak erényüket sérti meg. Nos, Artúr udvarában, úgy esett, Egykor egy vérbő, víg legény lakott, Ki lován hazafelé vágtatott, És ahogy jött, magányosan haladva, Meglátta, hogy egy szűzlány is jön arra; Tiltakozott a szűz, de mindhiába: Az erő nyert, s ezt szűzessége bánta. A gaztett felkavarta jól a népet, Artúrtól tehát jogorvoslást kértek, S a halál várta így a lovagot: A feje vesszen, így itélt a jog — Akkor ez szokás volt, minden bizonnyal — De a királyné egyéb asszonyokkal Addig kérte a királyt kegyelemre, Hogy életét a lovag visszanyerte, És Artúr őt a királynénak adta, Tegyen vele, ahogy csak kedve tartja. A királyné hálás volt mindezért, S azután lovagunkkal így beszélt, Mikor az alkalom elérkezett. "Még elég kétséges a helyzeted, Mert életed nagy veszélyben forog. De elnyered, ha megválaszolod, Hogy leginkább mit is kiván az asszony. Vigyázz, hogy fejed nyakadon maradjon! Ha nincs meg azonnal a felelet, Még haladékot is adok neked, Kapsz egy napot s tizenkét hónapot, A választ addig kinyomozhatod. De nekem arra garancia kell, Hogy visszajössz, s időben itt leszel." Sóhajtozott a lovag gyászos kedvvel. Na és! Nem lehet mindig víg az ember! Végül úgy döntött, elindul az útra, S ha eltelik az idő, eljön újra, Hogy akkor majd közölje válaszát, Amit az Úr küld. Útrakelt tehát. És felkutatott minden olyan házat, Hol úgy gondolta, megoldást találhat, Hogy az asszony leginkább mit szeret. De sehol sem talált olyan helyet, Hol akár csak két ember akadt volna, Ki ezügyben egyformán válaszolna. Volt, ki szerint a gazdagság a válasz; A becsület, netán a vidámság az; A hév az ágyban — vélekedtek mások —, Vagy minél többször kötni házasságot. Mondták, nekünk legjobban az esik, Ha hízelgőn kedvünket keresik. Ez majdnem igaz is, mert, így van ez, Ki hízeleg, a lábunkról levesz — Gondoskodással meg figyelmességgel Megnyerhető az asszony — nincs kivétel. Legjobb nekünk — vélik mások megint —, Ha cselekedhetünk kedvünk szerint, És bűneinkről sohasem beszélnek, Helyette éles eszünkért dicsérnek. Mert olyat köztünk senki nem találhat, Aki, ha jól elevenébe vágnak, A leleplezést meg nem fizeti. Ki kipróbálja, megemlegeti. Mert legyünk bármilyen alantasak, Minket tisztának, bölcsnek tartsanak. Az kell nekünk — gondolják egyesek —, Hogy minket kitartónak higgyenek, Olyannak, akinek első a cél, S ki titkairól soha nem beszél. Hajítófát sem ér ez a szöveg! Az asszony bizony mindent kifecseg. Ott van Midász — elmondom, ha figyeltek. Ovidius, más csekélységek mellett, Megírta azt is annak idején, Hogy két szamárfül nőtt Midász fején; Midász király ezt tudta rejtegetni Fortélyosan, hogy meg ne lássa senki. Titkát csak felesége ismerhette: Szerette asszonyát és bízott benne. Megkérte őt, hogy ne említse meg Külleme torzulását senkinek. "Nem! — esküdött a nő –, a világért se!” – Nem volna képes ilyen szörnyűségre. A saját férjét nem járatja le, Hiszen ez mindkettőjük szégyene. Mégis azt hitte, halálát leli, Hogyha a titkot ki nem bökheti. Gondolta, túlcsordul a szíve tőle, És pár szó rögtön előtör belőle. Emberi lénnyel félt közölni titkát; Egy közeli mocsárhoz rohant inkább — Útközben szívét nagy tűz járta át — És éppen úgy, mint a bölömbikák, Száját a vízre tette, s oda búgta: "Te víz, ezt tőled senki meg ne tudja! Neked mondom csak el, és senki másnak, Szamárfüle van férjemnek, Midásznak. Csakhogy kijött! Így most már minden rendben. Tudom, tovább nem maradt volna bennem." Látjátok? Valameddig hallgatunk, De sokáig titkot nem tarthatunk. Az, aki kíváncsi a folytatásra, Ovidiusban azt is megtalálja. Mikor hősünk, kiről e mese szól, Rájött, hogy választ nem talál sehol — Mármint, a nő hogy főleg mit szeretne —, Mélyen, belül nagyon búsult a lelke. Visszafordult, hazafelé haladt, Mivel már több ideje nem maradt. Ahogy lován merengve léptetett, Egyszer egy erdőszélre érkezett, Ahol huszonnégy vidám hölgyet látott, Vagy többet is, kik mind járták a táncot. Feléjük tartott buzgón a lovag, Remélte, tőlük lesz majd okosabb. Ám mielőtt még odaérhetett, Eltűnt az egész táncoló sereg. Vénasszony ült a fűben, őt kivéve Nem akadt ott egyetlen élőlény se. Förtelmes némber! Soha ilyen rémet! Ő fölkelt, és a lovag elé lépett, S így szólt: "Uram, az útnak itt a vége. Mi jóban jár itt?Mondja el, mivégre; Hisz könnyen lehet, hogy segíthetek: Mert sokat tudnak ám az éltesek." "Öreganyám — szólt a lovag —, bizony Megölnek, hogyha ki nem nyomozom, Leginkább mit kiván a női nem. Ha tudná, megfizetném rendesen." "Add szavad — szólt az asszony —, és igérd meg, Hogy azt, amire legközelebb kérlek, Megteszed, amint lesz rá alkalom. S a titkot én még ma elárulom." "Ígérem — szólt a lovag. — Így legyen!" Felel a nő: "Akkor hidd el nekem, Hogy életed már nem forog veszélyben, Hisz nem gondolhat mást a királyné sem. Melyik nő lenne olyan büszke, lássam, Ki kendőt vagy hálót visel hajában, Hogy ellenkezni merjen válaszommal? Minek fecsegni? Induljunk azonnal!" Valamit súgott neki ezután, És kérte, legyen nyugodt és vidám. El is érték az udvart, s ott közölte A lovag, hogy megérkezett időre, Mitöbb, elmondta, választ is hozott. Hajadon lányok, nemes asszonyok, Meg özvegyek, mert híres az eszük – A királyné főbíróként velük –, Ott összegyűltek, megfejtésre várva. Hívták is lovagunkat nemsokára. A hallgatóktól teljes csöndet kértek, A lovagtól meg azt, hogy nevezné meg, Az asszonyok leginkább mit kivánnak. A lovag nem állt némán, mint az állat, Hanem a választ azonnal megadta, Jó erős hangon, hogy mindenki hallja: "Királyném — szólt —, a nőknek egytől egyig Ha van hatalmuk, leginkább az tetszik, A férjük és a szerelmük fölött. Azt kedvelik, ha ők a főnökök. Megölhetnek, de jó a felelet: Hát kedvük szerint ítélkezzenek." Az udvarban olyan nő nem akadt, Ki megcáfolta a hallottakat. A válasszal tehát kiérdemelte, Hogy éljen. Előjött a némber erre, Kit a lovag talált az erdőszélen. "Királyném, hallgasson meg, arra kérem! Ismerjék most el igazságomat: Tőlem tanulta ezt a jó lovag. Tett ezért nekem egy igéretet, Hogy teljesíti egy kérésemet, Ha erre módja akad és hatalma. Most kérlek, lovag, hogy mindenki hallja, Hogy házasodj meg, s én legyek nejed: Hisz életed nekem köszönheted. Mondd a szemembe, hogyha rosszul szóltam." A lovag így szól: "Jaj nekem, valóban, Tudom nagyon jól, éppen ezt igértem. De mást kivánjon, könyörögve kérem! Bármit vihet, csak testileg ne bántson!" Szólt a nő: "Inkább sújtson minket átkom! Mert legyek bármily csúnya és szegény, Mégsem szeretnék semmi kincset én, Mely föld fölött van, vagy alatta termett: Te légy enyém, s legyen enyém szerelmed!" Szól a lovag: "Csak átkomat kaphatja! Balsors, hogy a mi nemzetségünk tagja Efféle csúnya elbánást megérhet!" De lázadásai semmit sem értek, A szavát most már vissza nem vehette, Az asszonyt hazavitte még az este. Tán néhány hallgatóm most gondolhatja, Hogy nem fordítok elég gondot arra, Hogy leírjam a boldog ünnepet, Amelyik ezután következett. Hát erre én csak annyit mondhatok, Hogy nem volt semmiféle ünnep ott, Hanem mindenki sírt csak és kesergett. Másnap reggel titokban egybekeltek, Majd bagolyként elbújt a jó lovag, Oly bánatos volt a némber miatt. És akkor nagyon elromlott a kedve, Mikor a nő mellé feküdt be este. Nem volt nyugalma, folyton forgolódott, Míg felesége feküdt és mosolygott. Az asszony szólt: "Jó férjem, mondja csak, Éjjel ilyen vajon minden lovag? Lehet, hogy Artúr törvényben kimondja, Hogy ellenálljon minden udvaronca? A hitvese vagyok, a hű szerelme, Ki által életét is visszanyerte, Én vagyok az, ki sosem bántanám. Mért ilyen már az első éjszakán? Mintha az esze nem is volna rendben. Hát mondja el, ha bármit elkövettem, És én jóváteszem, amint tudom." "Nem tudod — szólt a lovag —, nem bizony! Azt jóvátenni már sosem lehet, Hiszen te förtelmes vagy és öreg, Sőt, származásod sem előkelő. Hogy szenvedek, csöppet sem meglepő. Jaj, bárcsak szívem mindjárt megszakadna!" Felel a nő: "Hát ezért nincs nyugalma?" A férj szól: "Ezért. Nem kell csodálkozni." Erre a nő: "Ezt helyre tudnám hozni, Mielőtt még három nap eltelik, Ha velem végig jól viselkedik. De ön csak azt gondolja nemességnek, Ami címerből, gazdagságból ébred, És ezért hiszi nemesnek magát; De ez az érv bizony csak balgaság. Mert az, ki mindig nemesen cselekszik, Nyíltan s titokban, s csak azon igyekszik, Hogy erényes legyen viselkedése, Annak a legnagyobb a nemessége. A nemességünk Krisztusból fakad, Nem őseinkből, vagyonuk miatt. Mert bár az örökségüket mi kapjuk, És így magunkat nemesnek mondhatjuk, De egyikünknek sem adott e földön, Hogy ősi erényeket örököljön, Melyek nemessé tették őseinket, Erényeket, mik jóra hívnak minket. Jól tudjuk, hogy e témakörre nézve Fontos a költő, Dante véleménye. Nos, ilyenformán szólhat Dante verse: 'Ritka, hogy hajtásból kiteljesedne A nemesség, mert Isten úgy akarja, Nemességét mindenki tőle kapja.' Mert őseinktől csak olyan ered, Mi múlékony, és bennünk kárt tehet. És azt is mindegyikünk jól tudhatja, Hogy amennyiben a nemesség magja Egy nemzetségen végig lenne hintve, Ők akkor egyformák lennének szinte, Folytatnák mindenütt a nemességet, És gonosz tettet el nem követnének. Ha lenne nálunk most egy égő fáklya, És bárhol betennénk egy sötét házba, S otthagynánk, zárva ajtót-ablakot, A fáklya ugyanúgy lobogna ott, Minthogyha rá húszezer ember nézne, Mivel ez a természet rendelése. S hitemre, égne, ameddig csak éghet. Ebből is látszik, hogy a nemességet A gazdagsághoz kötni nem lehet: Nem viselkednek úgy az emberek, Ahogy a tűz, fajához igazodva; Tanúm az Isten, megesik gyakorta, Hogy úri sarjak bűnt követnek el. Kit nemességéért éltetni kell, Amiért származása nemesi, És erényesek voltak ősei, De ki nemesen nemigen cselekszik, Jó őseit követni nem igyekszik, Lehet gróf, herceg, mégsincs nemessége: Mert gazemberré teszi sok-sok vétke. Híres lehet családunk vagyona, De nemességnek ne hívjuk soha, Mert nem tartozik hozzánk szervesen: Isten ad nemességet, más sosem. Isteni kegyből ered nemességünk, S nem számít előkelő születésünk. 'Mily nemes volt — írja Valerius —, A derék Tullius Hostillius, Ki lentről emelkedett nemességre.' Vagy Senecát meg Boethiust nézze, Ők is megírják azt, hogy így van ez, Nemességet a nemes tett szerez. Jó férjem, végül csak azt mondhatom, Hogy származásom lehet alacsony, De teremtőnk, abban reménykedem, Mégis adott erényeket nekem. Nemes vagyok, ha erényesen élek, El nem követve semmiféle vétket. És hogyha szegénységemért szid engem, Hát Krisztusunk, ki fönn van most a mennyben, Nem önként vállalt szegénységben élt? És annyit minden lány és asszony ért, Hogy Jézus, föld és mennyország királya Alantasságra soha rá nem állna. A boldog szegénység tisztes dolog: Így véli Seneca s más tudorok. Ki szegénységével békében él, Szerintem gazdagabb mindenkinél. Aki irigy, én azt hiszem szegénynek, Mert olyat kíván, amit el nem érhet. Ki nincstelen, de nem vágyik vagyonra, Az gazdag, jóllehet ön rongynak mondja. Az igaz szegénység tisztán zenél. Juvenalis minderről így beszél: 'Ki szegény, az nyugodtan útrakelhet, S a tolvaj előtt játszhat, énekelhet.' A nincstelenség nemkívánt vagyon, De nem kér sok törődést, úgy tudom. Azt meggondolttá, okossá teszi, Ki tűrő kitartással viseli. A szegénységet gyűlölik sokan, Bár számos jótulajdonsága van. Sok érintettet olyan szintre juttat, Hogy megismerje magát és Urunkat. Azt hiszem, tükör is, amelyen át Meglátszik az, hogy ki

a hű barát. Én önnek, férjem, rosszat nem teszek: Ne rója hát fel szegénységemet. Továbbá éltes koromat se szidja: Lehet, hogy ezt egy nagy tudós sem írja, Ám önök, nemesek, úgy vélekednek, Hogy tisztelet, bók jár az öregeknek, S az 'atyám' megszólítás: ez az illem. De írt már erről nagy tudós szerintem. S ha én förtelmes és öreg vagyok, Ön legalább nem lesz fölszarvazott, Mivel a kor s a förtelmes kinézet Úgy éljek, jól megőrzik a szemérmet. De tudom én, hogy ön mit is akar, S világi vágyát megteszem hamar. Válasszon; teszek két ajánlatot: Míg élek, vén és csúnya maradok, De leszek alázatos felesége, S nem teszek soha kedve ellenére; Vagy legyek szép és fiatal menyecske? Akkor számítson ám a csődületre, Mely körülveszi majd személyemet Otthon, de máshol is, könnyen lehet. Nos, mondja meg nekem, melyikre vágyik." A lovag sóhajt, és töpreng sokáig, Azonban végül megszólal, eképpen: "Hölgyem, szerelmem, kedves feleségem, A döntés csakis önt illetheti. Kérem, a legjobbat válassza ki, Mely hírünket kevésbé sérti meg. Én önre bízom, bármelyik lehet, Mi önnek tetszik, kielégít engem." Kérdi a nő: "Tehát most főnök lettem, Mivel a döntés joga az enyém?” A férj szól: „Csakis ezt helyeslem én.” "Csókoljon meg, és múljon el haragja — Felel a nő —, mert mindkettőt megkapja, Tehát én szép és hű leszek, úgy értem. Az eszem vesszen, Istent arra kérem, Ha valaha is akadt volna nálam Odaadóbb asszony ebben a világban. S ha holnapra olyan szép nem vagyok, Mint királynék meg úriasszonyok Tőlünk akár keletre vagy nyugatra, Tegyen velem, ahogy csak kedve tartja. Most húzza föl a függönyt, s nézzen erre!" Hát amikor a lovag észrevette, Hogy felesége most már ifju, szép, Örömmel megölelte hitvesét. Határt nem ismert szíve boldogsága, Csókolta feleségét ezerszámra, S az asszony mindent megtett hízelegve, Mit férje kért: csakis kedvét kereste. És ettől fogva víg örömben éltek. Küldj nekünk, Isten, sok-sok olyan férjet, Kik jámborak, de fickós szeretők, S engedd, hogy mi éljünk tovább, ne ők! És nehogy hosszu életet adj annak, Ki nem nejének adja a hatalmat, És öreg, s pénzt kiadni nem akar. Teremtőnk, küldj rá nyavalyát hamar!