PÁRBESZÉD AZ APRÓ NÉPPEL

Világunk és a tündéreké némely helyen már érintkezik egymással. Sok ember képes többé-kevésbé mélyen átérezni az erdők szellemét vagy egy hegy nagyszerűségét, de ezt többnyire a kivételes látványnak, hangoknak és egyéb érzeteknek tulajdonítják, holott ezeknek az érzéseknek a forrásai gyakran az ottani tündérek. Híres költők sora, mint A.E., James Stevens, Yeats, Tennyson, és Shakespeare gazdagította a tündérekhez kapcsolódó tudásunk és érzéseink tárát. Ők valóban és igazán ismerték azt a világot. A tündérekkel és angyalokkal sokkal több ember tart szoros kapcsolatot, mint azt általában gondolnánk, mert a két lénycsoportot elválasztó szakadék korántsem olyan széles, mint sokan feltételezik. Ha képesek volnánk felismerni, hogy tündérekkel, angyalokkal és mindenféle más lényekkel zsúfolt világban élünk, az óriási változást eredményezne hozzáállásunkban és életmódunkban. Már önmagában a puszta hit, hogy ilyen világ létezik, örömmel kellene eltöltsön minket, a tudás és bizonyosság ezek után már magától megadatna. Mi magunk is sokkal élőbbé válnánk, mivel lehetetlen kapcsolatba lépni egy élettel csordultig teli világgal anélkül, hogy az ne sugározzon át ránk is, és ne ébressze fel alkotó energiáinkat.

Csak egyike voltam a sok gyermeknek, kik egészen kicsi kortól kezdve ismertek tündéreket, de az én esetemben – a szerencsémnek és talán néhány ritka előnynek köszönhetően – ez a képesség nem csak, hogy megmaradt, de még fejlődött is. Az olvasó szintén ismerhet ilyen példákat; én magam is találkoztam sok látó gyermekkel, és még ennél is több felnőttel, akik még emlékeznek az időre, amikor ők maguk is rendelkeztek e képességgel. De csak keveseknek van bátorságuk vállalni is képességüket, nehogy fura szerzettnek könyveljék el őket. Maga a mód, ahogy sok szülő viszonyul hozzájuk e témában, már önmagában is védekező pozícióba kényszeríti a gyermekeket. Nem nagyon segíti e képességek kibontakozását, ha az ilyen „hazudozásért” elfenekelés jár. Ez a bánásmód rejtőzködésre kényszeríti a gyermeket egy kedves élménnyel kapcsoltban. Mindezeken túl ne feledjük, hogy tündérek meglátása a legszerencsésebb esetben is ritka, tünemény – béke és nyugalom szükséges hozzá; a tündérek maguk is meglehetősen félénk, vadóc teremtmények, akiket közel kell csalogatni és megszelídíteni. Mindent egybevéve, gyakorlatlan ember számára az ilyesmi még a legszerencsésebb esetben sem könnyű vállalkozás, különösen városok közelében nem. És akkor még nem beszéltünk a többség tudatlan ellenségességéről, és arról a rögeszméről, hogy csak a sűrű anyag valóságos. Mostanra talán már kezd világossá válni, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy látó gyermeknek. Szerencsére egyre több szülő kezdi tudatosan táplálni gyermekének kibontakozó alkotókészséget és vele a magasabb rendű érzékelés képességét.

A természethez szorosan kapcsolódó emberek, mint a farmerek, parasztok, a világ minden táján tudnak a tündérekről. A bizonyítékokat számuk és forrásuk épp oly kétségtelenné teszi, mint amilyen fontosak azok természetük és a belőlük levonható következtetések miatt. Emiatt igen fontos a természet e két birodalma közti kapcsolatfelvételek eseteit rögzíteni.

Egy ilyen kapcsolatfelvételt jól példáz a következő eset. Sok évvel ezelőtt néhány barátommal a tizennegyedik születésnapomat ünnepeltem egy piknik keretében egy ausztrál nemzeti parkban. A társaságban voltak más látók is, és miközben a patakparton üldögéltünk, többen felfigyeltünk néhány a bokrok közül kíváncsian és barátságosan felénk leskelődő tündérre. Ez volt az első látogatásuk ebben a parkban, és a nyüzsgő tündér népség láttán úgy gondoltuk, hogy kapcsolatba lépünk a területet felügyelő angyallal. Ő aztán igen figyelemre méltó jellemű, hatalmas termetű lénynek bizonyult, emellett nagyon határozott és erős akaratú is volt. Megszokta az irányítást és terveinek keresztülvitelét, mégis minden megnyilvánulását átszőtte valami végtelen kedvesség. Társaságunk egyik tagja egy gyémántokkal kirakott keresztet viselt, ami mindenhol az erő jelképe. Ráadásul az ezen levő gyémántok valami különleges minőségű fényt sugároztak, és ez felkeltette az angyal figyelmét, amit ő szóvá is tett. Nagyon érdekesnek találta, hogy beszélni tudunk vele és látjuk a tündéreket. Mindent tudni akart arról a keresztről, sőt még óhaját is kifejezte valami hasonló iránt, megkérdezve minket, vajon tudnánk-e szerezni neki is egyet. Persze nagyon kíváncsivá tett minket, mire lenne jó neki egy ilyen tárgy, és ő készségesen el is magyarázta. A dolog úgy állt, hogy ő lelkesítette meg azt a csodás völgyet, és voltak bizonyos elképzelései vele kapcsolatban. A völgyet három zónára osztotta, és mindhárom területen eltérő befolyási övezeteket akart kialakítani. Ennek érdekében az alsó régióban és a lapályon olyan tündéreket telepített, melyek a tengerben honosak, valamint egy olyan fajtát, amely jellemzően a sós és édes vizek találkozásánál fordul elő. Feljebb, a szárazföldi részen manók és smaragdzöld tündérek következtek. Efölött következett egy gát, mögötte csendes állóvízzel - ebben és környékén pedig különösen szép, halvány púder vagy türkizkék színű édesvízi tündérekkel, akik emberhez igen hasonló külsővel rendelkeztek. Az ezt körülölelő földterületet pedig sok-sok égszínkék erdei tündér és csodás pillangószerű apróság népesítette be. Még feljebb a patak mentén, a már áthatolhatatlan vadonban egy harmadik életközösséget tartott fenn, melyet az embertől magukat távol tartó tündérek laktak. A gyémántos keresztet valahol a völgy központi részében akarta elhelyezni, így kiterjesztve annak befolyását az egész környező területre. Mindezt nagyon érdekesnek találtuk, és megígértük neki, hogy ha módunk lesz rá, szerzünk neki egy keresztet. Rendkívül tetszett neki az ötlet, és nagyon hálásnak mutatkozott.

Ahogy ilyen alkalmakkor az lenni szokott, társaságunk dalokat is énekelt, és ez az egész környékről odacsalogatta a tündéreket, az angyal pedig végig velünk volt, mintegy felügyelve őket. Körülöttünk nyüzsögtek, elképedten véve tudomásul, hogy emberi lények beszélgetni tudnak velük, és örülnek a jelenlétüknek. Mikor eljött a távozás ideje, kérleltek minket, hogy jöjjünk el máskor is.

A kereszt átadására megbeszélt napon egy barátommal visszatértünk, de a kereszt nélkül. Még oda sem értünk egészen a találkozás helyére, az angyal első kérdése máris felhangzott: „Meghoztátok a keresztet?” Elmagyaráztam, hogy nem, mivel még nem készült el. Ez nagyon kiábrándította. Azt mondta, hogy ha valaki egyszer megígért valamit azt illene is megtartani, és hogy ilyesmi az angyalok világában nem fordulhatna elő. Nem érdekelte, hogy ilyen késedelmek a mi anyagi világunkban bizony előfordulnak. De mi azért maradtunk, és kellemesen eltöltöttük az időt néhány kedves tündérrel, akik örültek, hogy beszélgethetnek velünk. Megtudtuk, hogy az angyal tervének része az is, hogy emberi lényeken segítsen, akik ünnepnapokon ezrével jöttek oda. Szemüket gyönyörködtetni, lelküket pihentetni akarta, és emiatt a tündéreknek meghagyta, hogy olyan kedvesek legyenek velük, amennyire csak lehetséges, és próbálják megérteni őket. Így az emberek dolgai mindig érdekelték őket, és a szokásosnál is mélyebb érdeklődést mutattak irántunk, akik készséggel beszéltünk velük, és készek voltunk megmagyarázni nekik az emberek hóbortjait. Voltak olyan dolgok, amiket képtelenek voltak megérteni. Például az ünnepkor odalátogatók tömegében voltak, akik futballt játszottak. A tündérek értették a futást, de nem tudták felfogni, miért volt a labda ilyen elkeseredett hajsza célpontja. Ezt sohasem sikerült megértetnünk velük, de felfogták, hogy ez egy játék. Megígértük az angyalnak, hogy visszatértünkkor feltétlenül elhozzuk a keresztet.

Az végül el is készült, elvittük a parkba, és az angyal elmagyarázta, hová akarja, hogy tegyük. Néhány mérföldes séta után meg is találtuk a kijelölt helyet, de az - el kell ismerni, hogy kulturálatlan emberek miatt - rettenetes állapotú, rémes érzeteket keltő helynek bizonyult. Igyekeztünk lebeszélni az angyalt erről a helyről, és ő azt mondta, pontosan azért akarja azon a ponton elhelyezni a keresztet, mert olyan undorító. Abban bízott, hogy a gyémántból áradó kisugárzás majd rendbe hozza a dolgot. Kérleltük, ne ragaszkodjon az ötletéhez, inkább válasszunk a keresztnek valami szép helyet, ahol hatását a környezet is elősegíti. Egy másik angyalt is odahívott megvitatni a kérdést, és végül az a döntés született, hogy a kereszt kerüljön egy központi fekvésű, csodásan szép helyre. Ott aztán el is rejtettük, és az angyal rögtön odarendelte a völgy összes tündérét. Azok ezrével csatlakoztak ahhoz a több százhoz, akik egy ideje már nagy kíváncsisággal figyelték ügyködésünket. Az angyal elmagyarázta a kereszt rendeltetését, és mindjárt el is végezte az ünnepélyes felszentelési szertartást. A tündérek pedig kanyargó alakzatban lassan körbe-körbe táncoltak, boldogan fogadva a park szépségeinek további gyarapodását. Az angyal utasította őket, hogy gyakran látogassák meg a helyet, és fürödjenek a gyémántos kereszt kisugárzásában, azért hogy aztán azt magukkal víve szétterítsék az új hatást az egész parkban.

Persze az ilyen esetek elég ritkák, de a kertekben a tündérek nap mint nap kapcsolatba kerülnek az emberekkel, akik többnyire mit sem tudnak az ott levő tündérekről. A tündérek ugyan tudják, hogy az emberek ott vannak, de mivel azok részéről nincs visszajelzés, hát törődnek a saját dolgukkal. Azonban mindig figyelnek a gyerekekre, különösen az aprókra, mert nagyon vonzódnak hozzájuk – ők lévén azok az emberek világában, akik a legjobban hasonlítanak rájuk. Ha úgy sétálunk a kertben, hogy bár nem látjuk, de elképzeljük az ott levő tündéreket, biztosan kapcsolatba tudunk lépni velük, különösen akkor, ha megállunk megcsodálni egy virágot. A növények és virágok csodálatával a tündéreknek határtalan örömet okozhatunk. Ha egy emberi lény részéről őszinte vonzódást látnak egy növény iránt, akkor ők e személy iránt elkezdenek érdeklődni, mert a csodálat a hiúságukat legyezgeti. Rögtön azt gondolják, hogy egy ilyen személynek felettébb kedvesnek is kell lennie, és máris van kapcsolódási pont: a közös érdeklődés a növények gondozása iránt. A virágok szeretete, a tündérek tudatos felkérése, bevonása az ebben részvételre az egyik módja megismerésüknek, és talán meglátásuknak is. Az élőlények szeretete az a nagyszerű híd, ami összeköti a két birodalmat.

A vízi babákkal (ahogy én hívom őket) való kapcsolatfelvétel már egészen másként történik. Ők egyáltalán nem félénkek vagy visszahúzódóak az emberek közelében, sőt hajlamosak közel jönni és könnyen barátkoznak. Túláradó életerejükkel komoly segítséggel szolgálhatnak nekünk, ahogy arról a későbbiekben majd szó lesz. Amikor a tenger közelében éltem, volt egy szórakoztató módszerünk, hogy rávegyük e vízi lényeket a kapcsolatfelvételre. Ahányszor csak kompra szálltunk, gondolatban megkértem őket, jöjjenek a közelünkbe. Ezt mindig készséggel meg is tették, azt gondolván, hogy valami jó tréfa sül ki belőle. Ilyenkor azzal mulattattuk magunkat, hogy kerestünk valakit a kompon, aki nagyon szerencsétlennek látszott. Majd megkérdeztük az egyik vízi babát, nem adna-e annak a személynek egy kis sugárzó életerőt és boldogságot, ugyanolyat, ami nekik is szükséges.

Ezt imádták csinálni, és ilyenkor odaszáguldottak a kiválasztotthoz, hogy megkíséreljenek beadni neki egy boldogság-injekciót. Ilyenkor nagyon gyakran láttuk, hogyan derül fel tekintete, sokszor még mosolyt is láttunk megjelenni az arcán. Néha a tündér akár egy órát is vele maradt, hogy kellőképpen felvidítsa. (A tengeri tündérek néhány órán át képesek követni valakit a szárazföldre, de ennél sokkal tovább nem.) Ezt sok ember maga is könnyen kipróbálhatja. A vízi baba szívesen segít, hiszen ez számára kaland. Az érzékeny emberre az ilyen szolgálat komoly hatást gyakorol, olyat, mint egy frissítő étkezés.

A segítségnyújtás nem mindig a tündértől az emberi lény felé árad; és az érintkezés a két birodalom között nem is mindig kellemes.

Jól példázza ezt egy velem megtörtént eset. Egyik este néhány ismerősömmel Sydney kikötőjének környékén sétáltunk, egy olyan részen, amelyről tudtuk, hogy egy kedves Apró Pajtás területe. Közeledve e helyhez, az első dolog, ami feltűnt, egy különös hőérzet volt a sétaút bizonyos részéhez közeledve, annak ellenére, hogy hűvös este volt, és napközben sem volt meleg az idő. A hőérzetet pedig még felettébb kellemetlen borzongás is kísérte. Eddig a pillanatig nem gondoltunk kis tündérbarátunkra, de abban a pillanatban megláttuk, amint teljes erejéből száguld, el attól a kellemetlen ponttól. Ekkor észrevett minket, és felénk vette az irányt, látható örömmel és megnyugvással fogadva feltűnésünket. Ahogy elmondta, nagyon megrémült mikor holmi rettentő utálatos teremtmények elfoglalták a területét. Valóban fel is fedeztünk négy-öt hatalmas, utálatos színű és érzetet keltő, szörnyszülött lényt. Játszadoztak, össze-vissza kúsztak, vonaglottak a területen, és az ő mércéjük szerint nagyon jól szórakoztak. Torz bivalyfejük és formátlan testük förtelmes vörös színű volt, és a megtestesülései voltak azoknak az alantas érzéseknek, amik egy e helyütt, emberek között lejátszódott eseménysorozat következményei voltak. Ezek az érzések valahogy addig gyűltek, amíg a negatív érzelmi töltés elég erős lett ahhoz, hogy ezen az estén ezeket az elementál formákat megszülje. Tündér barátunk a segítségünkért esedezett. Megkíséreltük elűzni a fenevadakat, hiszen haszontalanok és ostobák voltak. Csakhogy makacsak voltak, és akarati erőfeszítéseink nem hoztak semmi közvetlen eredményt. Véletlenül aztán rájöttünk, hogy halálosan rettegnek a közelben levő tengertől, és akaratunk még elszántabb megfeszítésével végül sikerült elüldözni őket a területről, átbukdácsoltak a kikötőbe és hamarosan eltűntek szem elől.

Apró Pajtás ezt többé nem felejtette el, és odaadó barátunk maradt, amíg csak ott éltünk. Azonban sokkal gyakoribb eset, hogy tündérek segítenek az embereken, mint fordítva, mivel ők tudatában vannak a mi létezésünknek, és szinte kivétel nélkül jóindulatúak. Mi viszont ritkán szerzünk tudomást róluk, továbbá hajlamosak vagyunk a rosszkedvre – ámbár ez nem tarthat sokáig az ő jelenlétükben. Ami azt illeti, a dolgok úgy vannak elrendezve, hogy az a világ segítse az embereket ebben a mi világunkban.

Magasan fejlett szilfidek, sőt angyalok egész csapata – mondhatnánk, egy egész angyali kar – vesz részt e munkában. Sok ember mellet találhatók úgynevezett „őrangyalok”. Ezek általában szilfidek, akik az adott személyhez születéskor, kereszteléskor vagy más hasonló szertartások alkalmával kapcsolódnak. Az őrangyal feladata, hogy segítse emberi barátját, különösen kritikus időkben – leginkább a gyermekkor éveiben, bár a kapcsolat nagyon gyakran ezután is megmarad. Ha az emberek tudatában lennének ennek a kapcsolatnak, sokkal többet tehetnének, hogy kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket. A hozzájuk rendelt szilfid ugyanis nagy örömmel vesz részt olyan partner életében, aki értékeli a számára lényeges dolgokat. Ha emberi partnere önző és szinte csak az élet anyagi oldalai foglalkoztatják, a szilfid számára hamar érdektelenné válik, bár még ekkor is segít alkalmanként, illetve krízishelyzetekben. Ám ha a gyermek növekvő érdeklődést mutat arra érdemes dolgok iránt, másokat szolgál, és általában nyitott, közösségi ember, a szilfid jelenléte és aktív közreműködése sok évig elkíséri. Néha az ilyen kapcsolat elbűvölő formát ölt. A szilfid vagy angyal (ha angyal az illető lény) mindig sokkal magasabb fejlettségű, mint a páros emberi fele, és rendelkezik ezen felül a tündér-lét minden előnyével, azaz gyors mozgással, együttműködési készséggel, és bizalommal teli életszemlélettel. Például ha az őrző lény úgy látja, hogy a gyermek valamilyen veszélynek van kitéve, a szilfid a gyerek anyjának érzéseibe bevillantja a veszélyt, és arra készteti, hogy fusson a gyerekéhez – még éppen időben. Számtalan apróság révén - gyakran a korai életciklus kifejezetten fontos eseményei közepette - ez az együttes élet nagyon aktívvá válik.

A gyermekkorban a két birodalom közötti kapcsolat szorosabb, mint az élet bármely későbbi szakaszában, mert a gyermekek természetükből eredően közelebb vannak a tündérekhez. Alaptermészetük szerint boldogok, ösztönösen, mérlegelés nélkül cselekednek; mondhatni, természeti lények. Kissé felelőtlenek, nem sokat törődnek ennivalóval, ruhával; ezenkívül megvan a képességük, hogy alkotó örömöt leljenek, jól mulassanak olyan apró dolgokkal is, mint egy kavics, kagylóhéj vagy egy üres dobozka. Mély érdeklődést tanúsítanak minden fiatal, még növésben levő dolog iránt, és határtalanul kíváncsiak mindenre a közelükben. Nincs bennük megcsontosodott erkölcs vagy hagyománytisztelet, viszont imádják a kalandot, jelmezesdit, és a képzeletet megmozgató rejtélyeket, meséket. E jellemzők mindegyikében nagy hasonlóságot mutatnak a tündérekkel, és ez az oka annak, hogy a gyermekkor szélesre tárt kapuin keresztül az emberek és tündérek birodalma olyannyira egybe tud olvadni.

A felnőttek között sokan vannak, akik többé kevésbe tudatában vannak a tündérbirodalom létének, de az egyetlen olyan csoport, amely egyfajta példaként szolgálhat, a tengerészeké. Életük fizikai körülményei természetes módon elősegítik ezt; az éjszakai őrségben töltött órák, a kis csoportokba összezárva, tengeren eltöltött hosszú időszakok, az eltávolodás érzése a szárazföldön fontosnak tartott emberi dolgoktól – mindezek különleges körülményeket teremtenek. A körülmények alakításából aztán a tündérek is kiveszik a részüket. A tengerészeké az egyetlen olyan embercsoport, amely hosszú időszakokra ki van téve két megkülönböztetett tündércsoport jelenlétének és befolyásának: a tenger és a levegő tündéreinek. Nos, ezeknek természete – ahogy azt már megpróbáltam érzékeltetni – jelentősen különbözik a szárazföldön honos fajokétól. Nem valószínűsíthető hát, hogy ezeknek a tapasztalatoknak tulajdonítható a tengerészek hagyományos hite a természetfelettiekben, az elemek hatalmában és egyéb ismert személyiségjegyeik? Igaz, hogy a bányászok szintén ki vannak téve a tündérvilág ráhatásának, de egyfelől az őket ért hatás földi tündérfajtáktól ered, másfelől ők napi néhány órai munkájuk végeztével visszatérnek a felszíni világba. A tengerész viszont teljesen átitatódik a tengerek mélyén és a levegőben élő furcsa lények kedélyes, mégis különös erejével.

Gyakran élvezem társaságát olyan embereknek, akik látják a tündéreket, de az ilyen emberek száma szükségképpen alacsony. Magam személyesen ismertem tíz vagy húsz ilyen képességekkel rendelkezőt, velük közösen tanulmányoztuk a tündérek életét különböző alkalmakkor. Ezalatt most csak azokat értem, akik képesek bármikor látni őket, amikor csak akarják. Alkalmanként találkoztam olyanokkal is, akik akkor látták meg őket életükben először. És néha vállalkoztam arra is, hogy kérésükre elkísérjek embereket „tündérlesre”, amennyiben ezt a körülmények hasznossá tették. Például egy alkalommal szerveztem ilyet a Central Parkba, egy helyi újság felkérésének engedve. Nem számítottam rá, hogy akár egyet is találok, de akadt néhány, pedig még nagyon kora tavasz volt. Az az igazság, hogy felettébb érdekesek voltak, mert a jelek szerint egyáltalán nem féltek az emberektől, mivel azok állandóan körülöttük jártak. Ha valamelyikük közel jött a tündér kicsit visszahúzódott, de nem érezte magát veszélyben. Többségükben két fajtához tartoztak, egyik az apró, kb. 30 cm-es smaragdzöldeké volt. Önfeledten múlatták az időt egy szikomor fa ágain, és túlságosan belemerültek az ágról-ágra ugrándozás örömébe (szép napsütéses idő volt) ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyenek. Láttam egy másik fajtát is, ez barna és arany színekben pompázott, és úgy festett, mint egy teddy-mackó, csak vaskosabb arcvonásokkal. Nagyon elmerülten munkálkodott valami cserjén. Sikerült megszólítanom, és megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy bekerül egy újságba, és nem tudna-e valami érdekeset mondani? Izgatta, hogy ennyi figyelmet kap, de képtelen volt felfogni azt, amit előadtam neki. Az ő számára az újság olyasvalami volt, amit az emberek az arcuk elé tartanak, aztán eldobálnak a parkban! Hogy ez mire volt jó, hogyan kerülhetne ő bele egybe és aztán majd őt is a földre dobnák-e, nos ezt az egészet egyszerűen nem tudta befogadni. Ami meg az interjút illeti, hát végül is ő itt volt, az emberek is itt voltak, ő kedvelte az embereket (a gyerekeket különösen), akkor hát mire való az ilyesmi? Attól tartok, ő felettébb földhöz ragadt tündér volt. Összességében – bár e tündérles semmi különleges felfedezést nem hozott – már maga a tény, hogy egyáltalán vannak tündérek a városokban, komoly figyelmet kapott abban az időben. A múltban többször elkísértem riportereket hasonló tündérlesre – de persze azok semmit nem láttak. Látható, hogy a tündérek iránt széleskörű érdeklődés tapasztalható még mai materialista, tudományközpontú világban is.

Bár a tündéreket a gyermekek képzeletvilágából az utóbbi időben kiszorították holmi modern-kori lények képzetei, mint amilyenek az űrlények, ők változatlanul az emberi lélek mélyről fakadó, ösztönös szükségletének megtestesítői. Létük bizonyságának és barátságuknak rendületlen kutatása abban gyökerezik, hogy a tündérek ott vannak, a legtöbb ember számára ugyan láthatatlanul, de mégis közel – mondhatni pajkos kezekkel kopogtatva a két birodalmat határoló vékonyka válaszfalon. Harangmuzsikájuk tiszta hangjai már szinte hallhatóak is. Az általuk megtestesített vidámság és szépség köszön ránk minden darabka erdő, kert vagy parkrészlet képéből. Az ég és tenger küszöbök az ő örömteli világuk felé. Ha a felnőttek képesek lennének csak egy kicsit is feléleszteni magukban a gyermekkor egyszerűségéből és közvetlenségéből, ők is újra beléphetnének a boldogság elvesztett országába, az Apró Nép birodalmába. Mert ők örömmel lennének egyszerű, ám mindig kedves és megbízható barátokká.