ÁTKOK KÖNYVE
I. RÉSZ

Isten hozta az átkok világába! - szólhatna a köszöntés, már ha nem lenne a maga mivoltában ennyire nonszensz. Ebből az ősi korokból gyökerező és az idő labirintusán átgyűrűző világban a látogató talán olykor csak a fél szemét meri "megreszkírozni", hiszen ez egy elvont, egy másik világ, noha tagadhatatlan kapcsolatai vannak a reális valósággal. És talán ezért is olyan félelmetes. A mágia birodalmában járunk, a terep ingoványos, nem találunk valós kapaszkodókat és azt gondolhatjuk, talán jobb lenne ezt a vidéket nagyívben elkerülni, hiszen tagadhatatlan, hogy már maga a téma is elátkozottnak tűnik. Nem gondolhatták ezt másképpen az okkult tudományok kutatói sem. Míg a föld titokzatos energiáiról, a szellemekről, a divinációról, a színekről, számokról, rezgésekről, boszorkányságról, a kristályok és a piramisok hatalmáról, a woodoo-ról, a sátánizmusról, a vámpírizmusról, a démonológiáról, a halottidézésről, az asztrológiáról szóló forrásmunkák megszámlálhatatlan sorokban tengenek túl az ezoterikus érdeklődésű emberek polcain, ennek a témakörnek a helyén egy betöltetlen űrt találunk csupán. Csak az átkok azok, amelyeknek nincs jelentős respektusuk, mintha a téma nem minősülne komoly elemzésre méltónak... Persze, igaz, az átkok gondolata nemigen ébreszt kellemes képzeteket. Itt vannak rögtön a "hétköznapi" átkok. Pedig nézzük a dolgot reálisan, vajon hányan eveznek át úgy az élet tengerén, hogy valamit vagy valakit el ne átkoznának? Nem nagy dolgok ezek, bizonyára meg sem fontoljuk a dolgot komolyan, csak úgy "kicsúszik a szánkon". Lazán odavetjük őket egy hirtelen felindultság hevében, pedig csupán egy későn befutó vonat, lekésett repülőjárat, rossz idő, beragadt lift, hűtlen, csapodár szerető bosszant fel bennünket. A dolog megtörténik újra és újra az idők során, pedig talán még csak nem is hiszünk igazán mechanizmusának eredményességében. Az igazi, komoly, nagyszabású átok rohanó, "civilizált" világunkban ugyanolyan ritkaságszámba megy, akár az ima, vagy az áldás erejébe vetett rendíthetetlen hit. Ha ugyanis valaki például nyíltan beismeri, hogy hisz a rontás hatalmában, eleve vállalja, hogy kinevetik, vagy akár gúnyt űznek belőle. Ha dühösen kiabáló ellenségünk elvonja figyelmünket és kocsinkat a falnak vezetjük, aligha jutunk arra a következtetésre, hogy az illető a fekete mágia beavatott főpapja és elátkozott bennünket. Egyébként, ha ez még igaz is lenne - ki tudná bizonyítani? Nincs az a bíróság, amely elfogadná, hogy a balesetet egy átok idézte elő!

A civilizáció mai fokán nemigen hiszünk többé már az átkok hatékonyságában, legfeljebb ha szóba kerül, óvatosan egyféle lélektani hatást tulajdonítunk neki. Elismerjük, ha valaki hisz az átokban és a sámán "rászegezi a csontot", akkor az illető valóban meghalhat, különösen, ha körülötte mindenki úgy viselkedik, mintha máris halott ember lenne. A bizalmatlanság tulajdonképpen egyféle fegyver a kezünkben: ha nem hiszünk valamiben, azzal ugyanis tulajdonképpen megfosztjuk hatalmától, és mivel az átok gyűlöletből és rosszindulatból táplálkozik, kézenfekvő, hogy a legegyszerűbb védekezés tagadni a rosszindulat hatalmát. Ezzel csak egy apró, bár jelentős logikai probléma van: nevezetesen, hogy a következetesség megkívánja ez esetben, hogy az áldás és az ima hatalmát is tagadjuk, mivel - bár ellenkező vektorral - szintén a mágikus akarat tudatos kivetítésén alapszanak. Az átok és az áldás olyan láthatatlan vezérlőerők, melyek esetében a tudatos szándék nem mérhető, így végzetes vagy jótékony hatásukat egyaránt nehéz bizonyítani vagy cáfolni. Mindegyik esetben az emberi szellem a mozgatórugó - bár egyes nézetek szerint meghatározhatatlan "felső erők" is támogatóan közrejátszanak. Bár a viselkedés-lélektan legnagyobb tudorai megpróbálták tagadni e tényezők létét, nyilvánvaló, hogy ezt csak azért tehették, mert dolgozik bennük a szellem, ugyanaz a szellem. amellyel pontosan a szellem létezését próbálják cáfolni. Nézzük, mi is valójában az átok? A fogalom ősi angolszász kifejezésformája a "cruisen" annyit tesz: valakire bajt vagy bántást hozni. A tézis szerint az átok - akár kimondják, akár leírják - azt célozza, hogy valakire szenvedést vagy halált hozzon, büntesse valamilyen tilalom megszegéséért vagy veszélyt jövendöljön (beteljesítő jóslat) bizonyos gaztettek elkövetőinek. Az átoknak ez a változata gyakran az igazságtalan bánásmódot elszenvedők végső menedéke. Szegények sújtják vele a hatalommal rendelkezőket, mert hisznek valamilyen egyetemes erkölcsi világrendben.

A bűnre bűnhődés vár (a karma törvénye) még akkor is, ha ez csak nemzedékekkel később következik be (pl. megátkozlak "hetedíziglen"). Skóciában és Angliában az ilyen fajta átkokat számos történelmileg igazolható esetek bizonyítják. A tiltó átkok arra irányulnak, hogy a következményektől való félelem felkeltésével megakadályozzanak bizonyos cselekedeteket, illetve történéseket. Pl.: "Foszd ki a fáraók sírját, és elpusztulsz, "Érintsd meg a király fejét, és véged", "Szegj meg egy pápai bullát, és egyházi átok sújt", "Egyél disznóhúst és légy átkozott", "Feküdj össze fűvel-fával, és juss pokolra", stb... Ez a fajta taburendszer elsősorban nem mágikus, hanem sokkal inkább társadalmi jellegű, még akkor is, ha a természetfölötti hatalmak megidézésével válik hangsúlyossá. Arra a hitre van alapozva, hogy a megjósolt bűnhődés az Isteni törvény közreműködésével valósul majd meg. Az átok elmormolható titokban vagy kikiáltható a nyilvánosság előtt, sötét tekintet és a megátkozottakra szegezett ujj formájában, elhangozhat szóban, vagy megfogalmazható írásban, rábízható valamilyen, az áldozatnak küldött tárgyra, de foganatosítható mágikus szertartás keretében is (az áldozat képmásának elégetése vagy átszúrása által). Az ilyen képmások többnyire fából faragott vagy viaszból gyúrt bábuk, melyekbe elrejtették az áldozat hajszálait, köpetét, vagy levágott körmének darabkát, stb... tehát a lényeg, hogy "belőle", a lényéből legyen egy darab. Az is elegendő, ha hét egymást követő napon hét-hét percre meggyújtunk hét fekete gyertyát az áldozat fényképe előtt (New Orlansi átok) Az átok olyan mágikus cselekmény, amely a rosszakarat képzeletbeli kivetítésén alapul. Ősidőktől hozzátartozik a papok és a varázslók pszichológiai fegyvertárához, bár többnyire csak akkor hatékony, ha az áldozat tud róla és/vagy hisz benne. A megátkozott személy akkor pusztul bele, ha feladja a reményt, és nem veszi fel a küzdelmet. A tudatalattin elhatalmasodó rettegés szétroncsolja a tudatot, különösen akkor, ha a szóban forgó személynek ráadásul még a lelkiismerete is rossz. Vannak esetek, amikor az átok nem kötődik meghatározott személyekhez, hanem bárkire lesúlyt, aki valamilyen megbabonázott helyszínnel vagy tárggyal kapcsolatba kerül, vagy valamilyen rontással sújtott családba születik le. Számos eset ismert, például megbabonázott házakról, kocsikról, hajókról, amelyek a velük kapcsolatba kerülőkre balszerencsét és pusztulást hoznak. Ezek a beszámolók cáfolhatatlanok - kivéve persze, ha az ember azért tagadja őket, mert nincs kedve a kellemetlen valósággal szembenézni. Ami - önmagában is egyfajta átok...

ÁTKOK KÖNYVE
II. rész

Történelmünk során a hívek tömege számtalan védekezési formát ismert az átkok és rontások ellen: bűvös amuletteket, varázsigéket vagy éppen olyan módszereket, amely révén az átok visszaszáll arra, aki elindította. Felmerül a kérdés, mindez csupán szemfényvesztés lenne? Széles körben elterjedt ősi meggyőződés szerint a szellem uralkodik az anyagon, és segítő vagy ártó hatalmát rejtett törvények szerint gyakorolja. Az emberiség ősidők óta mágikus álomvilágban él, és ennek a világképnek csupán a legújabb korban üzent hadat az egzakt tudományos racionalizmus, amely a "valóság"-nak csak az érzékileg megfigyelt és materialista természetű ok-okozatiság mércéjének megfelelően meghatározott történéseket és tanokat hajlandó elfogadni. De vajon maga a tudomány mennyire racionális?

Az ortodox tudományos dogmatizmus felett ma is ott lebeg a fausti átok: hiába gondolja, hogy minden mágikus "szégyenfolttól" megszabadult, maga is tudományellenesként átkoz ki bizonyos kutatási területeket, és "misztikus"-nak bélyegzi meg azokat, akik e tabuvá nyilvánított területre bemerészkednek. Ha egy tudós arra a meggyőződésre talál jutni, hogy pl. az asztrológia mégsem szájtépő ostobaság, jobban jár, ha befogja a száját - még akkor is, ha nem szokása kitámasztott létra alatt sétálgatni. A "primitív" mágikus hitrendszerekről értekező antropológus kínosan vigyáz, hogy kellően hűvös és távolságtaró tudományos nyelvezetet használjon, még akkor is, ha közben szűk baráti környezetében elmeséli, hogy Ausztráliában a szemeláttára halt meg egy ember, akit csonttal megbabonáztak, vagy New Yorkban még ma is halnak meg rontással halálra rémített emberek. Sok ilyen átok és tabu az első látásra merő képtelenségnek látszik. A nyugat-afrikai "Ho" papok pl. halálbüntetés terhe mellett nem vághattak hajat, mert hitük szerint istenük a hajukban lakozik. Vagy amikor a Fidzsi szigeteken élő namosik főnöke hajat akart vágatni, előbb meg kellett ennie egy embert, különben a bibliai Sámsonhoz hasonlóan hajával együtt a férfiasságát is elveszítette volna. Továbbá a japán mikádót nem érhette annál nagyobb szégyen, mint ha a lába akárcsak súrolta a földet, és egyik asztrológiai fővilágosító sem érhette a fejét. Képtelenség? Pedig mindez hatalmának korlátozását szolgálta. Sehová nem mehetett kísérő nélkül, semmit sem végezhetett egyedül. A főpapok és a királyok túl fontosak- egyben túl veszélyesek voltak a társadalom számára ahhoz, hogy korlátlan szabadságot élvezhessenek. Ezért kerítették őket körbe tabukkal és emiatt sújtotta őket átok, ha a fenti tabukat megszegték. És közben misztifikálták őket, a mágikus elemek is szerephez jutottak. Ha ezek a személyek vétettek rituális kötelességeik ellen, az átok az egész országot sújtotta. Aszály, tömeghalál, csecsemővész, ellenséges rátörés formájában. Ország és király, akár a korai asztrológiai felfogás formájában egynek számított. És mi vajon mentesek vagyunk-e az efféle "babonák"-tól? Vajon pl. az angol királyi ház ellen véget nem érő már-már rituális médiahadjárat hátterében nem-e az a széles körben elterjedt nézet lapul-e, hogy a királyi család által képviselt múlt halott, és az országon magán is átok ül - a munkanélküliség, a bűnözés, a bizonytalan jövő-érzet átka? Vajon hányan tűnődtünk el a hatvanas években a Kennedy családot súlytó átkon, még ha ez az átok talán nem is volt más, mint a család gigantikus méretű becsvágya? Elvégre az átok a szellemből ered és a szellem által valósul meg... Vagy mégsem így lenne? Vajon hogyan éli meg Salman Rushdie, az író az iráni ayatollahok által rámért fatwát, amelynek értelmében bármelyik igazhitű "törvényesen" meggyilkolhatja?

Az ősi tabuk csak fokozatosan dőlnek le, és mihelyt az ősi fellegvár leomlott és a régi hiedelmeket diadalmasan elégették a máglyán, az új hódítók hamarosan új átkokat eszelnek ki, új okokat találnak mások kiközösítésére. Ez a folyamat szerves része a nyagati világ "number one" átkának, mely "eredendő bűn" vagy "a bűnbeesés" néven a zsidó-keresztény pszichológia alapköve. E hatalmas erejű hit tan értelmében mindnyájunkat végzetes átok sújt azóta, hogy Jehovakiűzte Ádámot és Évát a paradicsomból, amiért a Jó és a Gonosz Tudásának fájáról leették a jelképes almát. Csupán az öntudatra ébredésük volt a bűnük... Szent Pál és más tanítók értelmezése szerint elátkozottak vagyunk pusztán már azáltal, hogy létezünk és gondolkodunk, hogy bensőnkben harc dúl értelem, ösztön és érzelem között, de legfőképpen azáltal, hogy szexuálisan vezérelt lények vagyunk. Az egyház szerint az átok, amelyet az ellene tiltakozók fejére ősidőktől fogva előszeretettel idézi Isten haragját, örök érvényű, melyet csupán a Krisztus általi megváltás oldhat fel. Így alakult ki az a gondolkodásmód, amely még a tudományos forradalom viszonyai között sem zárta ki a patriarchátus diadalát és a nők ellen indított boszorkányvadászatot. Az átkok nem merülnek ki az egyeseket megcélzó rontásban, hanem ugyanúgy fellelhetők a kollektív rettegés és paranoia évszázadokon át tartó állapotában is. Az egész európát hatalmában tartó középkori boszorkányhisztéria pontosan ilyenfajta átok volt. Kollektív téboly, amelyből még alig nőttünk ki, ha ugyan kinövünk valaha is egyáltalán.

Ez pedig a maga nemében éppolyan átok, mint a többi.
Az évezredváltás korszaka aztán igazán a progromok és üldözések, a tömegmészárlások és az atomfegyverek kora volt, átoksújtotta század, amelynek garázdasága méreteiben túlszárnyalja még Dzsingisz kán vagy az inkvizíció szörnyűségeit is. Minthogy mindnyájunkat - félúton angyal és állat között - ellentmondásos természetünk átka sújt, nem csoda, hogy az átkokról nem beszélünk szívesen. A távolkeletiek átkok helyett karmát emlegetnek, mely szerint minden tettünk, sőt minden gondolatunk visszavonhatatlan következményekkel jár, és tetteink következményei elől soha nem menekülhetünk, különösen ha nem is számoltunk velük. A tudatosság hiánya - ez az igazi átok. Az átkokról és a rontásról szóló történetek - még ha nem tudunk vagy nem is akarunk hinni bennük - az emberi természetre derítenek fényt, világossá válik általuk, miben hittek évezredek óta az emberek, mielőtt még elszégyellték volna magukat és letagadták volna, hogy bármiben is hisznek...

ÁTKOK KÖNYVE
III. rész

Hangok az idők homályából és az eredeti bűn

Most pedig térjünk vissza a dolgok kezdetéhez, a történelem hajnalához, olyan jelenségekhez, amelyeknek több közük van a babonákhoz és a folklórhoz, mint a valósághoz, és amelyekben több a mítosz, mint a tény. A következő néhány fejezet Európának arról a sötét korszakáról szól, amelyben emberek tízezreit égették meg kitalált bűnökért. Ezeket az elátkozott időket azonban csak akkor érthetjük meg, ha betekintünk azokba a vallási hiedelmekbe és démoni mítoszokba, amelyekre a középkor borzalmai épültek. Az őskorból kevés "igaz" történet maradt ránk az átokról, mivelhogy két- vagy háromezer évvel ezelőtt kevés volt az írástudó, az "igazságról" alkotott kép pedig merőben különbözött a miénktó1. Annyi azonban bizonyos, hogy mielőtt a tudomány és az értelem kivívta volna a maga jogait, az elfogadott világkép mágikus volt, mítosz és "valóság" között elmosódott a határ. Az emberek hittek benne, hogy a varázslók állat képében jelenhetnek meg, hogy a nem várt napfogyatkozás avagy egy üstökös feltűnése szerencsétlenséget jelent, hogy a madár röptébó1 vagy a ledöfött ember vonaglásából előjelek olvashatók ki, hogy a menstruáló nők nem nyúlhatnak ételhez vagy más tárgyakhoz és nem sétálhatnak el gabonaföldek mellett, mert közelségük rontást hoz, hogy, a fákban, folyókban, kövekben szellemek élnek. Es hittek abban is, hogy arra, akinek a nevét valamelyik ellensége ólomra, viaszba vagy agyagba írja, majd átkot mond a tárgy fölött, s végül eltemeti azt, biztos halál vár.

1980-ban az angliai Bathban a régészek egy Minerva római istennőnek szentelt templom maradványaira bukkantak. A falak közül "átoktáblák" kerültek elő: papok írták őket, akik jó pénzért átokkal sújtották megbízójuk ellenségét. De már a bibliai Ezékiel próféta is elítélte azokat a nőket, "akik bűvös kötéseket varrogatnak minden csuklóra, és takarókat készítenek akármilyen termetűek fejére, hogy lelkeket vadásszanak!" (Ezékiel Könyve, 13.18.)

A legkegyetlenebb átkok az istenektől eredtek. A görög mitológia szerint Bellerophon Pegazuson, a szárnyas lovon az Olümposzra akart nyargalni, de az istenek letaszították, hogy számkivetett nyomorékként tengesse tovább életét. Prométheuszt, aki el akarta lopni az istenektó1 a tüzet, sziklához láncolták, és a máját keselyű vájta ki; a máj azonban éjszaka visszanőtt, hogy másnap a kínszenvedés elölró1 kezdődhessen. Ikarosz túl közel repült a naphoz, ezért az istenek megolvasztották viaszszárnyát, hogy lezuhanjon. Aktaión, a vadász, az első kukucskáló megleste a mezítelenül fürdő Artemisz istennőt, ezért szarvassá változtatták, és saját kutyáival tépették szét. Az istenek féltékenyek voltak és bosszúállók.

Különleges átok sújtotta az apagyilkosságot és a vérfertőzést. Oidipusz, noha a delphoi orákulum figyelmeztette, akaratlan megöli apját, Laioszt, és nőül veszi anyját, Iokasztét. Amikor rádöbben tettére, megvakítja magát, és a fúriák halálba üldözik; előző1eg azonban még megátkozza két fiát, Polüneikészt és Eteoklészt. A vérfertőzésben fogant fivérek megvalósítják az átkot: a thébai trónért harcolva megölik egymást. Hasonlóan sötét dráma hőse Oresztész is, az argoszi Agamemnón királynak, a Tróját ostromló görög hadak vezérének fia. Aigiszthosz, Oresztész anyjának szeretője megöli fürdőjében Agamemnónt, Klütaimnésztra, az anya pedig fejét veszi halott férjének. Valamikor Agamemnón halálra szánta egyik leányukat, Iphigeneiát, Klütaimnésztrának tehát semmi oka sem volt rá, hogy szeresse férjét, de Oresztésznek sem, hogy szeresse anyját. A száműzetésben felnőtt ifjú a delphoi orákulumhoz fordul: ölje-e meg apja gyilkosait. A papnője száján át megszólaló Apollón isten figyelmezteti: ha nem áll bosszút, örök időkre kirekeszti magát a társadalomból. Az orákulum arra inti, hogy a fúriák megtorolnák az anyagyilkosságot. Bármit tesz tehát Oresztész: vesznie kell. Álruhában hazatér Mükénébe, behatol a palotába, megöli Aigiszthoszt, majd fejét veszi anyjának. E tettéért üldözőbe veszik a fúriák. Oresztész megtébolyodik, de végül Athéné, a bölcsesség istennője felmenti. Így aztán kigyógyul a tébolyból, a fúriák visszavonulnak, győz a józan értelem és a szelíd rábeszélés.

E mesékből megtudhatjuk, miként gondolkodtak őseink az emberi természetről és a sorsról. Oidipusz mit sem sejtve éppen azokat a bűnöket követi el, amelyektől óvták; Oresztész, akár megbosszulja apját, akár nem, mindenképpen elbukik. Az emberek szemében az emberi élet maga volt az átok, és a változtatásra irányuló kísérleteket ("ne lázadj az istenek ellen"; „ne egyél a fa gyümölcséből") mélységes bizalmatlansággal fogadták.

A keleti vallási felfogás szerint az átok lényege abban áll, hogy nem látunk át az illúziókon (vagyis nem természetfölötti törvényről, inkább saját öncsalásainkról van szó). Nyugaton azonban mindmáig hat a meggyőződés, hogy az ember születése által eleve kárhozatra van ítélve. Ez a hit Ádám és Éva kiűzetésénél is az eredendő bűnnek bibliai dogmájából fakad. Íme a legelső átok egy átkokkal zsúfolt könyvben. Valaki ugyanis megszámolta, hogy a Bibliában kétszázharmincszor fordul elő az "átok" szó (igaz, az "áldás" négyszáztízszer). Átoknak is, áldásnak is a nyelv az első számú hordozója. A Példabeszédek 18. 21. szerint "Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van", a 26.2-ben pedig ez áll: "Miképpen a madár elmegy és a fecske elrepül, azonképpen az ok nélkül való átok nem száll az emberre."

Mózes 4. könyvében (5.11-31) megismerkedhetünk a hűtlen asszonyt sújtó átokkal. A gyanúba keveredett nőnek a templomban meg kell innia egy tál vizet, amelybe a pádimentumról vett port kevertek, és ha bűnös, akkor "bemegy az átokhozó víz ő belé az ő keserűségére, és megdagad az ő méhe és leszárad az ő tompora..."

Mózes V. könyve pedig kimondja: minden átkok alapvető oka s egyszersmind igazolása az Istennel szembeni engedetlenségben rejlik. Így jutunk el az első és legnagyobb átokhoz, amelyet Isten az egész emberiségre mondott ki: az eredendő bűn átkához. Ádám és Éva evett az almából, és büntetésül elvesztették az Édenkertet, az ösztönös létezés, a paradicsomi állapot boldogságát. Az átokkal sújtott emberiség kiűzetett és magára maradt önmagával. Sokak szerint ez az átok mindmáig hat, és csakis Krisztus válthat meg tő1e.

Egy másik, őseink által elátkozottnak tartott állapotot az angol köznyelv mindmáig "az átok" néven emleget. A nő és a hold titokzatos kapcsolatát már régóta a holdciklushoz igazodó havi vérzésre vezették vissza, a menstruációhoz pedig egyaránt társították a női termékenység és a változékony női lelkiállapot fogalmát. Így aztán a hajdanvolt férfiak a változó holdat és a havi vérzés állapotában lévő nőt egyaránt "betegnek" vagy "elátkozottnak" tartották. Németországban a havibajt "holdnak", Franciaországban "a hold pillanatának" nevezték. A maorik "ma ta maramá" -nak, "holdbetegségnek'l hívják a menstruációt, és úgy tartják: a lány első vérzése attól jön meg, hogy a holddal hált. Indiától Észak-Amerikáig a holdat és a havibajt azonos vagy hasonló szavak fejezik ki. Az ősi korokban a menstruáló nő világszerte tabunak számított - olykor tisztátalannak, olykor szentnek. A vérzés tartamára kizárták a mindennapi életbó1; volt, ahol e célra külön női házakat tartottak fenn. A vérzésben természetfölötti jelenséget láttak, a vérző nőt pedig veszélyesnek tartották: érintése megbetegíthet, és ha a házban marad, kialhat a házi tűzhely. Még az ételt is tisztes távolban rakták le számukra. Az ausztráliai őslakos férfiaknak joguk volt megölni feleségüket, ha megtudták, hogy az menstruáció közben az ő takarójukon hált; igaz, előfordult, hogy a férj néhány napon belül maga is belepusztult a rettegésbe.

A serdülő fiúkat úgy avatták férfivá, hogy elválasztották őket anyjuktól, és félelmetes szertartásokkal tették próbára bátorságukat. A serdülő lányok felavatása azonban csupán abban állt, hogy első havi vérzésük idejére kizárták őket a közösségbó1.

A sabbat szó, amelyet később a keresztények pihenőnapjára, a vasárnapra (no meg a boszorkányszombatra) alkalmaztak, a babilon sabbatúból ered. A szó azt jelenti: a szív nyugalma vagy pihenése, s a babilóniaiak úgy tartották: ezeken a napokon van meg a havi vérzése Istarnak, a hold istennőjének, és ilyenkor nem tanácsos dolgozni, főtt ételt fogyasztani vagy útra kelni.

A pihenőnap tehát egybeesett a holdtöltével, később azonban már nem havonta egyszer, hanem minden héten megtartották, kiterjesztve a havi tétlenség tabuját. Esther Harding pszichológus, Jung tanítványa szerint a tabu a férfiaknak azt a törekvését fejezte ki, "hogy a veszélyesnek tekintett nő kirekesztésével megvédjék magukat saját szexualitásuk romboló hatásától".

Ősidőktől fogva elátkozottnak tekintették a varázslómesterséget is, kivált, ha a természetfölötti hatalmat, aljas emberi célok szolgálatába állították. Mózes V. könyve (18.10-11) elítél mindenfajta "jövendőmondó, igéző, jegymagyarázó, varázsló, bűbájos, ördöngösöktől tudakozó, titokfejtő és halottidéző" tevékenységet, "mert mind utálja az Ur". És mégis, Sámuel 1. Könyvének 28. fejezetébó1 megtudhatjuk: amikor Saul, Izrael királya elkeseredett a filiszteusok hódításai, saját népének gyávasága és Isten makacs némasága láttán, titkon egy jósnőhöz, az endori boszorkányhoz fordult, hogy kifaggassa a jövőről.

Éjszaka, álruhában ment el hozzá, és megparancsolta: idézze meg a nemrég elhunyt Sámuel próféta szellemét. Az asszony először vonakodott, mert tudta, hogy Saul már számos boszorkányt kivégeztetett, és attól félt: csellel akarja elveszejteni. Amikor azonban Saul az Úr nevére megesküdött, hogy nem esik bántódása, megidézte neki Sámuelt, akit ő maga úgy látott, mint "istenfélét, aki feljön a földből" és egyszersmind mint "vénembert, akin palást van".

Sámuel szelleme megkérdezte Sault, hogy miért háborgatta meg nyugalmában, Saul pedig az felelte: szüksége van Sámuel tanácsára, mert Isten elfordult tőle, és sem a próféták, sem álmok által nem felel neki. Sámuel ekkor a tudás átkával sújtotta: közölte vele, hogy ő is, fiai is odavesznek, Izrael a filiszteusok martaléka lesz, és végül Dávid lesz a király. Saul, aki egész nap nem evett, összeesett rémületében, mire a boszorkány jóságosan leölt egy hízott borjút, kovásztalan kenyeret sütött, és megvendégelte Sault meg a két szolgáját. A lakoma után azok hárman eltávoztak - hogy másnap mindnyájan elpusztuljanak.

A boszorkányról és sorsáról nem hallunk többet. A bibliai írnok szavain érződik, hogy az effajta istentelen praktikának még a puszta létét is kínos elismernie.

A klasszikus római szerzők már korántsem ilyen szemérmesek. Így például Lucanusnak köszönhetjük, hogy ránk maradt Erichthónak, a thesszáliai boszorkánynak a története. Lucanus Pharsalia című művében elmondja, hogy a leghatalmasabb varázslók és boszorkányok éppen ezen a kopár, félelmetes vidéken éltek. A thesszáliai boszorkányok meg tudták változtatni az időjárást, szerelmet fakasztottak a legkeményebb szívben is, és még az aggokban is ifjonti tüzet gerjesztettek. Hatalmuk árnyékba borította még az ókori mágia két leghíresebb központját, Babilónt és az egyiptomi Memfiszt is.

A hangzatos bevezető után Lucanus rátér a mesére: hogyan akarta Sextus Pompeius, Nagy Pompeius fia megtudni Erichthótól, miféle jövő vár rá.

Erichtho, a leghatalmasabb és legvisszataszítóbb thesszáliai boszorkány Lucanus szerint sápadt volt és aszott, a haja gubancos, a lehelete bűzlő. Amerre jár, pusztán a léptével megmérgezi a termést. A halottakat széttépi, szemüket kivájja. Fogával tépi szét az akasztófa kötelét, a gyilkost lerántja a keresztről. Sírban lakik, és a jósláshoz a holtak testrészeit használja fel: a szél aszalta beleket, a nap kiszárította velőt, a kivégzettek sebeiből kifolyt vért, a kereszten elszakadt inakat. Nem egyszer megvárja, amíg a csatában elesetteket marcangolni kezdik a farkasok, és a pofájukból tépi ki a húscafatokat, hogy varázsitalt pároljon belőlük. De az is megesik, hogy elszorítva a haldokló torkát, a szájába harap, hogy belesuttogja az alvilági árnyaknak szóló üzenetét.

Lucanus elbeszélése szerint Sextus a félelemtől borzongva keresi fel éjfélkor a boszorkányt az elhagyott sírok közötti sziklamezőn, és arra kéri: tudja meg a holtaktól, mit tartogat számára a jövő. Erichtho azt feleli: ehhez friss, ép tüdejű holttestre van szüksége, mivel a régebbi halottak csak összefüggéstelenül vinnyognak. Aztán szurokfekete felhőt csavar a feje köré, hogy az éjszaka még sötétebb legyen, és egy közeli harcmezőre vezeti Sextust, hogy válogathasson a temetetlen holttestekből. Jöttére még a farkasok és a ragadozó madarak is elmenekülnek. A kiszemelt holttest nyakába horgot vet, így vonszolja a sziklákon át egy tiszafák borította kiugró szirt alatti barlangba. Ott először is leteremti Sextust és embereit gyáva rettegésükért, majd fejére viperákból font füzért illeszt, és munkába veszi a tetemet. Először is bedörzsöli döglött kutya nyálával, hiúzbéllel, kígyókkal táplált szarvas velejével és egyéb utálatosságokkal, majd hosszú, félelmetes, káromló dalban idézi meg az alvilág fúriáit. Hangja egyszerre emlékeztet kutyaugatásra, farkasüvöltésre, bagolyhuhogásra, oroszlánbömbölésre és kígyósziszegésre. Végül aztán sápadtan, némán felmagasodik előtte a halott szelleme; csak az ő parancsára szólal meg, és miután megadta a kívánt felvilágosítást, azt kéri, hadd térhessen örök pihenőre. A boszorkány ekkor halotti máglyát rak, a szellem felmászik rá, Erichtho fáklyával meggyújtja a tüzet, és a mesének vége.

Ókori varázsló volt Simon mágus is, aki az Újtestamentum szerint Krisztus vetélytársának csapott fel. A legenda úgy tartja, hogy Néró császár római palotájában mágikus párharcba bocsátkozott Szent Péterrel, felszállt a levegőbe, de a szent egy jól irányzott imádsággal leterítette, s a mágus, földre zuhanva, elpusztult.

A jövendölés és a halottidézés azonban tovább virult. Napóleon és Hitler egyaránt úgy hitte, hogy Nostradamus bizonyos strófái rájuk vonatkoznak; de jóval előttük Julius Caesar is magára értette az egyik híres Sybilla-jóslatot, amely szerint hamarosan hatalmas király támad, aki arra rendeltetett, hogy a világ valamennyi népét meghódítsa és egyesítse, és új aranykort hozzon az emberiségre. Julius Caesarról azonban mára csupán egy másik jóslat jut eszünkbe, az, amelyet a tömegbő1 kiáltott felé bizonyos Vestricius Spurinna: Óvakodj március idusától!

A túlvilági ítélettől való félelem számos, a bűntudat és a szorongás eloszlatására hivatott babonás szokás kialakulásához vezetett. Ily módon akarták a legbűnösebb lelkek is megváltani a maguk mennyei belépőjét.

A bűnbak fogalmát például ősidőktől fogva ismerték. Írországban az elhunytak bűneit úgynevezett „bűnevőkre" ruházták, akiknek családjában örökletes volt e funkció. A sír mellé ételt tettek útravalónak a halott számára, és ezt fogyasztotta el a „bűnevő", ekképp magára véve a bűn terhét. Amikor ütött az ő órája is, az általa elfogyasztott átkos bűnöket fia vagy utóda kebelezte be. A zsidók bűnbánati napján a főpap egy kecskére tette kezét, megvallotta fölötte a zsidók bűneit, majd az állatot kiűzte. a vadonba. Szegény pára legalább életben maradhatott. A Himalája vidékén az emberek lerészegítettek egy kutyát, majd kikergették a faluból és megkövezték; ekképp biztosították be magukat, hogy egy éven át ne sújtsa őket betegség vagy balszerencse. Nigéria egyik részében évente két embert öltek meg, hogy magukkal vigyék annak a bűneit, aki az áldozati szertartás költségeit fedezte. A thaiföldi városokból egyszer egy évben kiűztek egy házasságtörő nőt, trágyadombra dobták, hogy magához vonzza a gonosz szellemeket, és megtiltották, hogy valaha is visszatérjen. Számos ősi kultúrában évente megkínozták, meggyilkolták, majd rituálisan megették az istenkirályt vagy a megválasztott gabonakirályt, hogy ily módon kiengeszteljék az isteneket, és jó termésben bizakodhassanak.

Az ilyenfajta bűnbakmítoszok mindmáig fellelhetők. A keresztények ma is azt állítják, hogy Krisztus a bűneikért halt meg, a közelmúltban pedig feltámadt az egyik legveszedelmesebb bűnbakhit: az antiszemitizmus, amely Krisztus gyilkosaiként átkozza ki az örök hontalanságra és vándorlásra kárhoztatott zsidókat.

A zsidó (héberü ljehudi) eredetileg az Ígéret Földjére pályázó tizenkét törzs egyikének, Juda törzsének volt a tagja. A zsidó nép összességét kezdetben hébereknek (ivrim), majd, Kr. e. 538-ig, a babiloni fogság végéig izraelitáknak (iszreelim) nevezték, és csak ezután vált általánossá a zsidó (jehudi) név.

Az antiszemitizmus forrása talán az, irigység volt, amelyet a zsidók azzal az állításukkal keltettek, miszerint csak egyetlen isten létezik, Jehova (Jahve), aki megáldja a neki engedelmeskedőket, ki. váltképpen választott népét, a zsidókat. Ahogy Mózes IV. Könyvében (24.9) olvasható: "Aki áld téged, áldott lészen, és ki átkoz téged, átkozott lészen." Ennek értelmében azok, akik szembeszállnak Izraellel, magával az Istennel szállnak szembe - ez a fennen hirdetett meggyőződés pedig érthetően ingerelte a többi fajt. Kr. e. 333-ben Nagy Sándor lerohanta Judeát. Halála után a hellénizmus megágyazott a római hódításnak, ám az idegen uralmat folyamatos zsidó lázadások kísérték, a makkabeusok felkelésétó1 (Kr. e. 167) a zelóták tömeges masadai öngyilkosságáig. Erre Kr. u. 74-ben került sor, azt követően, hogy Titus császár elfoglalta Jeruzsálemet. Száz évvel Krisztus után elbukott a végső, Simon bar Kochba vezette felkelés is. A rabszolgaságra vetett és szétszóratott zsidók sorsa még nyomorúságosabbra fordult azután, hogy Nagy Konstantin császár (Kr. u. 279-337) Róma államvallásává tette a kereszténységet. A zsidóknak azonban nagy hasznát vették, mint uzsorásoknak, lévén, hogy a keresztényeknek tiltva volt ez a mesterség.

A keresztes hadjáratok idején ismét fellángolt az antiszemitizmus. Számos zsidó telepedett meg Angliában és Németországban, de az asszimilációt elutasították, és törvényeik értelmében nem házasodhattak nem zsidókkal. A korszak tömeghisztériája számos elképesztő legendának adott tápot. Elterjedt például, hogy az Antikrisztus, ha majd megszületik, Dan törzsébó1 való zsidó lesz, aki a zsidókat részesíti különös kegyében; továbbá azt híresztelték: a zsidók rituálisan keresztény gyermekeket ölnek meg, hogy vérüket a maguk húsvéti szertartásához felhasználják. Ezt a hajmeresztő és gyalázatos vérvádat, amelyet állítólag egy angol, a lincolni Hugh talált ki 1255-ben, aztán a legvadabb kegyetlenkedések igazolására kamatoztatták. A megkínzott zsidók hiába erősködtek, hogy vallásuk tiltja a vér fogyasztását; a fanatizált keresztények az állítólagos bűnt az ellenkező irányba fordították, és a "démoni" zsidók tömeges lemészárlását igazolták vele.

I290-ben a zsidókat kiűzték Angliából, I395-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból. Európa északi vidékein gettókba zsúfolták őket, és rájuk hárították a felelősséget a nagy pestisjárványért, amelynek 1348 és 1350 között az európai lakosság egyharmada esett áldozatul; mint állították, a zsidók megmérgezték a kutakat. I349-ben Brüsszel, Frankfurt, Mainz és Köln lakói minden kezükre került zsidót megégettek vagy vízbe fojtottak, arra hivatkozva, hogy "ekképp akartak Istennek kedvében járni".

A párizsi Mathieu-höz fűződik a bolygó zsidó mítosza. Eszerint egy Ahasvérus nevű zsidó, aki kapus volt Pilátus palotájában, gyalázta, sőt meg is ütötte a Golgota felé vánszorgó Krisztust, aki így szólt hozzá: "Én hamarosan megállok és megpihenek, de te a végső napig vándorolni fogsz." Ezért kell Ahasvérusnak az Utolsó Ítélet napjáig hontalanul bolyongania. Mathieu egyébként azt állította, hogy a történetet 1228-ban egy örmény püspöktő1 hallotta.

A démoni mítosz ellenállt az idő múlásának. Oroszországban I903-ban Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címen kiadtak egy hamisítványt, hogy bizonyítékul szolgáljon a világuralomra törő nemzetközi zsidó összeesküvéshez; sokan azonban nagyon is mohón hódoltak be az otromba csalásnak. 1919-ben az oroszországi fehér seregek mintegy hatvanezer zsidót mészároltak le, mert őket vádolták az 1917-es forradalomért; a londoni Times pedig még 1921-ben is a Jegyzőkönyvek hitelessége mellett kardoskodott. Amikor 1933-ban Adolf Hitler a német náci párt vezére átvette a hatalmat, kapva kapott a démoni zsidó mítoszán, hogy hozzálásson a zsidók módszeres üldözéséhez, és ennek során eljusson a "végleges megoldásig": az egész zsidóság kiirtásának megkísérléséig. Mintegy hatmillió zsidó pusztult el, közülük sokan Auschwitz és Bergen-Belsen gázkamráiban. A huszadik század nem csupán visszhangozta, de fel is erősítette a középkor borzalmait.

Mára a zsidók visszakapták hazájukat, Izrael országát, ám a Jegyzőkönyvek továbbra is forgalomban vannak; és egyes apokaliptikus keresztény szekták ma is azt vallják, hogy az Armageddonra, a Krisztus és az Antikrisztus közötti végső ütközetre a "Szentföldön" kerül majd sor.

Meglehet, hogy az antiszemitizmus a magukat különlegesnek vagy kivételesnek tartó, másoktól elzárkózó népek iránti általános ellenszenvbó1 táplálkozik; a nácik - és nemcsak ők - épp így üldöztek egy másik, elzárkózó és vándorló népet, a cigányokat is. De eredhet a zsidók elleni előítélet az egyistenhívőkre jellemző különös beállítottságból is: ÓK tudniillik mindent csak sarkított ellentétpárokban látnak, számukra minden fehér vagy fekete, egyértelműen jó vagy egyértelműen rossz, erkölcsi ítéletük nem tűr meg árnyalatokat a két véglet között, és a kételkedés fogalmát elutasítják.

Ez pedig a maga nemében éppolyan átok, mint a többi.

ÁTKOK KÖNYVE
IV. rész

A máguspápák és a templomosok átka

Átkokkal nemcsak egyes emberek élnek; olykor bizonyos a társadalom gondolkodását félelemkeltéssel és kínzással irányító szervezetek sötét, gyűlölködő, paranoiás tudatállapotából hajtanak ki. A Domonkos-rendi inkvizíció már jóval a szovjet NKVD vagy a náci SS létrejötte előtt is értette a módját, hogyan csikarjon ki rettegő áldozataiból hamis vallomásokat - Jézus Krisztusnak, a szeretet istenének nevében.

Az egyház már a kezdet kezdetétől élt az átok és a terror eszközeivel, de ezer évbe tellett, amíg kebelén belül elhatalmasodott az a gyilkos középkori fanatizmus, amelynek során kathárokat, templomosokat, valamint ismeretlen nők ezreit (és jó néhány férfit) kínoztak meg és küldtek máglyára eretnekség vagy boszorkányság vádjával.

Szent Pál elátkozottnak, az isteni kegyelembő1 számkivetettnek nyilvánította a hamis tanok hirdetőit és azokat, "akik nem szeretik Krisztust"; ám az egyház csak attól fogva élhetett hatalmával, hogy a kereszténység Róma államvallása lett. Kr. u. 312-ben, egy döntő jelentőségű ütközet előtt Konstantin császár és "egész hada" keresztet pillantott meg a nappali égbolton, a következő felirattal: "E jelben győzni fogsz!" Amint arról a császár Eusebius püspöknek beszámolt, aznap éjjel Krisztus jelent meg álmában; másnap pedig Konstantin elrendelte, hogy minden katonája fessen keresztet a pajzsára. A kereszténység tehát hivatalos tanná vált, és a püspökök jogot szereztek rá, hogy a legkülönfélébb bűnökért bárkit átokkal sújtsanak. Megátkoztak császárokat, megátkoztak gazdagot és szegényt. A szegények - egyéb lehetőségek híján - elátkozták az egész világot, vagy pedig új vallások hívévé szegődtek, amelyeket aztán az egyház vagy a császár sürgősen kiátkozott és eretnekségnek nyilvánított.

Az egyház hatalma lassan, de megállíthatatlanul növekedett.

Kr. u. 545-ben Justinianus bizánci császár engedélyt kért Rómától, hogy a monofizita pártot eretnekké nyilvánítsa. Vigilius pápa, aki kétszáz font aranyért vásárolta magas tisztségét, megtagadta az ediktum aláírását. A császár katonái ekkor betörtek a Szent Péter-templomba, ahol a pápa elrejtőzött, és a szakállánál fogva akarták kiráncigálni az oltár alól. Vigilius olyan erővel kapaszkodott az oltár lábába, hogy az kis híján rászakadt. Ezután meghívták Konstantinápolyba, sértetlenséget ígérve neki, megérkezése után azonban foglyul ejtették. 553-ban Justinianus zsinatot hívott össze, a fogoly pápa azonban nem volt hajlandó ezen megjelenni. A zsinat elítélte az eretnekséget, és átkot mondott mindenkire, aki az eretnek tant vallotta. Ekkor Vigilius végre beadta a derekát, és nyilvánosan meggyónta tévedését, Justinianus pedig szabadon engedte, de a szerencsétlen ember Rómába visszatérőben útközben meghalt.

Évszázadok teltek el, amíg a római egyház mai formája és tekintélye kialakult. A papi nőt1enséget csak 1074-ben rendelte el VII. Gergely pápa: a már házas papoknak átok terhe alatt el kellett taszítaniuk feleségüket. Nagy volt a felháborodás, de Gergely keresztülvitte akaratát, és a tilalom mindmáig fennáll. Nem csoda, hogy Gergely pápáért nem rajongott a papság; a szent Római Birodalom polgárai viszont IV. Henrik császár ellen lázongtak, és a pápához fordultak segítségért. Amikor Gergelyt Rómában megtámadták, elrabolták és megsebesítették, a polgárok a merénylőkre támadtak, akik viszont Henrikhez menekültek. A veszedelmes páros mérkőzés következő állomásaként Gergely, mint az egyház feje, Rómába rendelte Henriket, a császár viszont zsinatot hívott össze Wormsba, hogy kiátkozza és megfossza címétó1 a pápát. Gergely volt a gyorsabb: Henrik ott állt átoktól sújtva és trónfosztottan. 1077 januárjában aztán Henrik megalázva, bűneit bánva járult a pápa canossai várába, ahol három napon át kellett mezítláb, rongyos ruhában várakoznia a szabadban, mígnem a pápa színe elé kerülhetett. Később ugyan visszanyerte hatalmát, de a kocka el volt vetve: császárok és pápák ezután évszázadokon át hadakoztak. A brixeni zsinaton, ahol VII. Kelemen személyében ellenpápát választottak, Gergelyt mágusnak és halottidézőnek bélyegezték; száműzöttként halt meg 1085-ben.

Egy feljegyzés szerint Gergely pápa egy ízben csak a lateráni templomba érve vette észre, hogy a villájában felejtette varázskönyvét. Elküldte érte két szolgáját, szörnyűséges átkokkal fenyegetve őket arra az esetre, ha ki mernék nyitni. A kíváncsiság azonban erősebbnek bizonyult: a szolgák nemcsak kinyitották a könyvet, de hangosan kezdték olvasni a varázsigéket, mire több démon jelent meg.

Engedelmeskedünk parancsotoknak - mondták -, de ha csúfot űztök belőlünk, végzünk veletek! A rémült szolgák felszólították az ördögöket, döntsék le az előttük lévő falat - és így is történt. Nem tudni, Gergely értesült-e az esetről, de ha igen, akkor bizonyára élt egy másik, neki tulajdonított képességgel: villámot rázott ki köpenye ujjából, és agyonsújtotta a két oktondit.

Nem ő volt azonban az egyetlen mágus a pápák sorában; két elődje, XX. János és VI. Gergely ugyancsak lelkesen gyakorolta magát azokban a bűvös fortélyokban, amelyek vádjával az egyház később annyi embert küldött máglyára. A pápai mágusok közül a legnevezetesebb Gerbert, alias II. Szilveszter volt, tudós ember, aki megtanult arabul is; ő vezette be Európában az arab számokat. Azt beszélték, a pápaságért cserébe eladta lelkét az ördögnek, és hasonlóan a tizenharmadik században élt Albertus Magnushoz és Roger Baconhöz, rézból olyan fejet mintázott, amely minden kérdésre válaszolt, és a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. Különös, de az 1307 -ben letartóztatott templomosokat is azzal vádolták, hogy egy titokzatos fejet imádnak.

II. Szilveszter egyik utóda, IX. Benedek, akit tizenkét évesen választottak pápává, állítólag földhözragadtabb célokra használta a mágiát. Varázsigéivel elérte, hogy a megbabonázott római hölgyek csapatostól vonuljanak utána az erdőkbe és a hegyek közé.

1095-ben két pápa viaskodott a hatalomért, és egyikük, II. Orbán megszervezte az első keresztes hadjáratot a Szentföld visszahódítására. Orbán pápa saját fölényét akarta erősíteni, de az általa elindított pusztító gépezet két teljes évszázadon át működött. Az első keresztes hadjárat idején alakult meg a templomos lovagok rendje. Kétszáz évvel később egy pápa és egy király esküdött össze a rend szétzúzására, s ezzel olyan átkot idéztek a fejükre, amely mindkettőjüket elpusztította.

Ha a péntek ahónap tizenharmadik napjára esik, az köztudottan szerencsétlenséget jelent. A tizenhármas szám rossz híre érthető; az ősidőkben összefüggött a pogány női és holdmítoszokkal. E mítoszokat az első egyházatyák kiirtották, de a kényelmetlen tizenhármas számmal nem boldogultak. Krisztus és a tizenkét apostol, a bíró és a tizenkét esküdt tizenhárman vannak, mint ahogy téves a mi tizenkét hónapból álló évünk is: egy-egy évre nem tizenkét, hanem tizenhárom (13 x 28=364) holdciklus jut. A tizenhármas szám éppoly baljóslatú, mint ha valaki összetöri a tükröt, vagy álló létra alatt megy el. Nem véletlen, hogy jó néhány mai felhőkarcolóban nincs tizenharmadik emelet. A péntek megbélyegzése viszont kevésbé érthető, elvégre a hétfő, amely számos európai nyelven holdnapot jelent (lásd az angol Monday-Moondayt, a német Montag-Mondtagot, a francia és olasz lunedit), jobban összecsengene a tizenhármas borzongató felhangjával.

A választás, meglehet, egy borzalmas bűnténnyel függ össze. 1307. október 13-án, egy pénteki nap hajnalán Szép Fülöp francia király katonái országszerte rátörtek a templomosok rendházaira. Az akciót több hónapon át készítették elő. A szeptember 14-én kiadott letartóztatási parancsot szétküldték mindenhová az illetékes királyi tisztviselőknek, külön listán mellékelve a vádpontokat, amelyekre nézve a lovagokból kínzással kell kicsikarni a beismerő vallomást. S hogy mindez miért történt? Csak azért, mert Fülöp csődbe jutott. Előző évben már kiűzte a zsidókat, hogy rátehesse kezét a vagyonukra; most a templomosok aranyára fájt a foga.

A rajtaütés azonban csak úgy lehetett sikeres, ha az áldozatokat meglepetésként éri. Bár a templomosokat 1291-ben, Akkó eleste után kiűzték a Szentföldró1, még mindig félelmetes erőt képviseltek. Saját hajóhaduk volt, királyok bankügyleteit intézték, maguk szedték be az őket megillető tizedet, és csak a pápának tartoztak felelősséggel. Gazdagok voltak, erőszakosak és pökhendiek - nem csoda, hogy irigység, félelem és gyűlölet övezte őket. A keresztes hadjáratok korszakában sebezhetetlenek voltak, de ez a korszak véget ért, és ellenségeik - a Domonkos-rendiek, a vetélytárs ispotályos lovagok és a Fülöp-szerű gyakorlatias elmék - lecsaptak a kedvező alkalomra. Fülöp tisztában volt vele, hogy a rend vagyonának megkaparintását csak akkor igazolhatja, ha az egyház bajnokaként lép fel, és olyan galád összeesküvést tár a világ elé, hogy a legbátrabbak is belesápadjanak. A templomosokat tehát először a démonok cinkosaivá kellett bélyegezni, hogy aztán megsemmisíthessék őket. Fülöp a francia származású pápa, V. Kelemen beleegyezésével létrehozta a főinkvizítori hivatalt a maga Domonkos-rendi gyóntatója, Guillaume Imbert számára, és kiadta a parancsot hű emberének: teremtse meg a törvényesség látszatát a rend kiirtásához.

Imbert-bert nem is kellett csalódnia. A főinkvizítor kisütötte, hogy a templomosokat Krisztus megtagadásával, a kereszt meggyalázásával, a mise kiforgatásával, bálványimádással (ez volt az a bizonyos fej, továbbá rituális gyilkossággal, szeméremsértő csókolózással, szodómiával és (akár a kathárokat meg a boszorkányokat) bűvös kötél viselésével vádolják. Egyenesen úgy okoskodott minél vaskosabb a hazugság, annál jobb.

E misztikus harcosok rendjének eredete és valódi célja éppolyan homályos, mint a sors, amely 1307 után osztályrészükül jutott. A legendák ködébe vesző történetet udvari cselszövényekről, elásott kincsről, a frigyládával és a Szent Grállal való kapcsolatról szóló részletek tarkítják. A sötét és látványos titkok sorozatát tetőzik be azok az iszonyatos kínzások, amelyeknek a francia templomosokat 1307-ben alávetették, és végül az a nagyszabású átok, amelyet Jacques de Molay, a rend utolsó nagymestere harsogott Fülöp királyra és Kelemen pápára, mialatt 1314 márciusában, a Szajna egyik szigetén lassú tűzön pörkölődött.

Krisztus és a Salamoni Templom Szegény Lovagjainak Rendjét a feljegyzések szerint 1118-ban alapította Jeruzsálemben Hugues de Payens champagne-i lovag és nyolc társa, arra kérve I. Baldvint, Jeruzsálem királyát, hogy ismerje el a rendet, amely az utak biztonságának megőrzésére és a zarándokok megoltalmazására alakult. Baldvin a palotájában adott nekik szállást, a palota pedig állítólag Salamon templomának alapjain épült; innen eredt a "templomos" elnevezés. A lovagok erkölcsi tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és kezdetben valóban olyan szegények voltak, hogy kötelességük teljesítése közben osztozniok kellett a lovakon. 1128-ban maga Clairvaux-i Bernát, a dinamikus új cisztercita rend feje fogalmazta meg szabályzatukat, amelyben a gazdagokat a rend támogatására, a bűnösöket pedig a rendhez való csatlakozásra buzdította. A templomosok szívesen láttak soraikban gyilkosokat, tolvajokat, házasságtörőket, sőt eretnekeket is, feltéve, ha vállalták a szigorú szabályokat, és a véres halál állandó kockázatát. Hála Bernát meggyőző erejének, 1130-ban Hugues de Payens már háromszáz lovaggal tért vissza Európába. Ömlött hozzájuk a pénz - és vele a hatalom.

1139-ben II. Ince pápa elrendelte, hogy csak neki tartozzanak felelősséggel. Ekkoriban építtette át Suger Saint-Denis-i apát a maga Párizs melletti templomát az új, csúcsíves stí1usban, amely később a "gótikus" nevet kapta. Egyes források szerint az új építészetet a templomosok hozták magukkal Palesztinából. Már ekkoriban is azt suttogták, hogy a zarándokok oltalmazásának leple alatt okkult tevékenységeket űznek, és nem állnak távol az eretnekségtó1 és a nemi kicsapongásoktól.

A rend tanítása valóban szokatlan volt, ám a zord szabályzat aligha kedvezett a kicsapongásoknak. A lovagoknak nem lehetett saját könyvtáruk, pénzük vagy egyéb tulajdonuk. Elöljáróiknak a következményektó1 függetlenül feltétlen engedelmességgel tartoztak. Soha nem adhatták meg magukat, és vissza is csak legalább háromszoros túlerő elől vonulhattak. Bajbarsz kipcsák szultán 1270-ben elfoglalta szafedi várukat, és egyetlen éjszakát adott nekik: vagy áttérnek az iszlám hitére vagy meghalnak. Parancsnokuk utasítására a halált választották. Bajbarsz ekkor elevenen megnyúzatta előttük a parancsnokot, de őket nem lehetett megtántorítani. A lovagok tisztaságuk jeléül fehér köpenyt viseltek, rajta vörös, nyolcágú kereszttel. Ugyancsak a tisztaságot jelképezte a birkabőr öv is. 1307-ben aztán kínzóik ebben az övben a sátáni eretnekség bizonyítékát látták.

A XIII. század elején véres hadjárat indult a provence-i kathárok (a "tiszták") ellen, és a templomosok is gyanúba keveredtek. A kathárok hittek a reinkarnációban, a jó és rossz egymást kiegészítő voltában, Jahvét pedig hamis istennek tartották. Az efféle tanokat az egyház immár- ezer év óta üldözte. 1208-ra a kathár hit mégis olyan népszerűvé vált, hogy a korrupt katolikus egyház jogosan tartott tőle: végképp kiűzik Provence-ból. A legszigorúbb rendszabályokhoz kellett folyamodni. III. Ince pápa engedélyezte a támadást, sőt meghirdette a kathárok elleni keresztes hadjáratot. Az északabbra élő franciák lelkesen fogadták a felhívást. Amikor Béziers ostrománál a katonák azt mondták, nem tudják megkülönböztetni a védők között a katolikusokat a kathároktól, a ciszterci rendfőnök azt felelte: "Öljétek meg valamennyiüket; Isten majd megtalálja az övéit."

Így a déli tartományt harmincéves háborúskodás során porig rombolták, és közben a kegyetlenül kegyes spanyol, Dominic Guzman (a dominikánus rend megalapítója) kezdeményezésére létrejött az inkvizíció is, az eretnekség kiirtása céljából. 1244-re minden elcsitult. Számos kathár a máglya helyett, amelyen sokszor akár kétszáz áldozatot égettek meg egyszerre, inkább a templomosoknál keresett menedéket. És hatvanhárom évvel később, 1307. október 13-án, pénteken Franciaországi Fülöp lecsapott a rendre.A lovagok, az új nagymester - Jacques de Molay kormányzása alatt - az utolsó percig biztonságban tudták magukat. Ki is merne kezet emelni a templomosok rendjére? Az elfogottak száma tisztázatlan. Franciaországban mintegy kétezer, egész Európában négyezer templomos élt, de maguk a lovagok csak a jéghegy csúcsát jelentették. Fülöp hajnali rajtaütése, majd azt követően a pápai kiátkozás akár húszezer embert is közvetlenül érinthetett.

A legtöbben elmenekültek, sokan közülük Portugáliába és Skóciába. Hajóhaduk nyomtalanul eltűnt La Rochelle kikötőjébó1; hírét sem hallották többé. A Ferencesek és Domonkos-rendiek mindenesetre azon nyomban elindították a maguk nagyszabású propagandakampányát, Guillaume Imbert főinkvizítor pedig hozzálátott, hogy megtörje az elfogottakat. A bűzlő magánzárkákba csukott, meztelenül a falhoz láncolt, halálra rémült emberekkel tudatták, hogy testvéreik már vallottak; ha követik a jó példát, megmenekülnek, ha nem, a hóhér vár rájuk - már amennyiben túlélik a kínzásokat. Kedvelt vallatási módszer volt, hogy a fogoly lábát beolajozták, majd lassú tűz fölött addig sütögették, míg a csontok ki nem fordultak az ízületbó1. Volt, aki túlélte az iszonyatot. Egyikük, amikor kihallgatásra támogatták, kezében szorongatta megfeketedett lábcsontjait; a kínzók emlékül nála hagyták. Voltak más módszerek is. Tüzes vassal pörkölték a fogoly testét, a nemi szervét is beleértve; izzó fogókkal szaggatták a húsát; hideg fogóval tépték le a körmöt, rántották ki a fogat, és szurkálták a véres, sajgó fogüreget; leleményes szerkezetekkel zúzták össze a láb, a boka és a térd csontjait. A makacskodókat két vallatás között úgynevezett oubliette-be zárták - ezek a szűk és alacsony cellák, amelyekben sem állni, sem lefeküdni nem lehetett, a szennycsatorna alatt helyezkedtek el.

A kínzások hatására sokan megőrültek, és a legtöbben beadták a derekukat. Az első párizsi kihallgatások során százharmincnyolc fogolyból csak négyen tagadták valamennyi vádat (harminchatan belehaltak a kínzásokba). Két héttel a letartóztatás után harminckét templomos a nyilvánosság előtt is megerősítette beismerő vallomását. A száharmincnyolcból csak hatan tagadták, hogy a rendbe belépve leköpték volna a feszületet, és ezzel követték volna a keresztre feszítés tanát tagadó kathárok példáját. A legtöbben elismerték az osculum ínfamét, a "gyalázatos csókot", amellyel egymás száját, köldökét, hímvesszejét és ülepét ihlették. Hetvenen bevallották, hogy szodómiára utasították őket, bár két-három kivétellel mind tagadták, hogy meg is fogadták volna a parancsot. A Bahomet nevű titokzatos fejró1 vagy bálványról csak a vezetők tudtak, talán mert Fülöp eleve úgy rendelkezett, hogy erró1 csak a vezetőket kell kérdezni. Amikor aztán kibővítette a kérdezendők körét valamennyi fogolyra, kitűnt, hogy mind tudnak a dologról, csak éppen egytó1 egyig merőben más változatban adták elő, minthogy a szörnyű kínzások közepette bármilyen kérdésre rábólintottak. A rend kincstárnoka kijelentette: azt is bevallaná, hogy megölte az Istent, nehogy még egyszer ilyen fájdalmat kelljen elviselnie.

Kezdetben Jacques de Molay sem volt bátrabb; nyilvánosan megvallotta, hogy a rendet már régóta magához csábította a sátán. Csak hét év fogság után, a halál küszöbén szánta el magát, hogy megváltja lelke üdvösségét. Amikor az 1314. március 14-ére kitűzött máglyahalál előtt még egyszer meghurcolták, hogy a nyilvánosság előtt tegyen bizonyságot a rend bűnösségéró1, visszavonta minden korábbi vallomását.

„Beismerem, hogy súlyos bűnt követtem el - mondta a Notre-Dame előtt összegyűlt főuraknak és főpapoknak. - De az a bűnöm, hogy hazudtam akkor, amikor elismertem a rend ellen felhozott utálatos vádakat... és azt mondtam, amit ellenségeim hallani akartak, hogy elkerüljem a további irtózatos kínzásokat.

” Ezután három társával együtt sürgősen a Szajna egyik szigetére hurcolták, hogy lassú, irgalmatlan halállal vesszenek el. A hóhéroknak megtiltották, hogy a foglyokat a máglya meggyújtása előtt megfojtsák, és arra is vigyázniuk kellett, nehogy a füst fojtsa meg őket idő előtt. A bárkákon zsúfolódó kíváncsiak előtt az áldozatok - amíg még hangjuk volt - világgá kiáltották a rend ártatlanságát, Jacques de Molay pedig az utolsó pillanatban tizenhárom íziglen megátkozta Fülöp királyt és családját, a királyt és V. Kelemen pápát pedig felszólította: egy éven belül kövessék őt, hogy együtt várják az Isten trónusa előtt az ítéletet.

Kelemen egy hónap múlva halott volt; novemberben pedig Fülöpöt vitte el váratlanul és megmagyarázhatatlan módon a halál. Utódai idő előtt gyanús körülmények között pusztultak el, és dinasztiája hamarosan kihalt. A templomosok átka megfogant.

Az inkvizíció azonban hamarosan új ellenséget talált magának: a boszorkányokat vagy inkább általában a női nemet.