Szamael2010.10.20. 18:54, mimosa-2010
Szívemben érzem
Míg
Szemeddel nézem
Lelkednek vágyát
Az
Emberpár nászát
Várj, ó, várj
Szamael!
Forrongó vágyad
Von
Szemedre fátylat,
Nem látod tisztán,
Hogy
Néked Ő mit szán,
Vigyázz, ó,
Szamael!
Elveszel, Testvér!
Mint
Kígyó, mit tettél?!
Hűséged hol van?!
Nézd
Az embert, holtan!
Te tetted,
Szamael!
Bűnödnek hála
Jaj,
Lelked lett ára!
Szíved haraggal
Telt,
Bús, bukott angyal...
Én szánlak,
Szamael!
Csillaghercegnő2010.10.20. 18:50, mimosa-2010
"Vállaidról a csillagport le sem fújta még a földi szél" - Sütő András: Kain és Ábel
Csillagtűz emészti búskomor lelkemet
Kínzó hiányod elevenen elemészt
Ezüstlő fénylelked lemossa vétkemet,
Földre hulló könnyed lassan elenyész.
Egy ragyogó csillag, ki alászáll értem,
Ezüst köntösbe bújt isteni tünemény,
Szerelmem, ez voltál, s mit öröknek véltem,
Borostyánba kövült szerelem-remény.
Már csak lehunyt szemmel láthatom arcodat,
Szemed metszése, ajkad íve ködbe vész,
És talán már meg sem ismerném hangodat,
Mint korbács súlyt lelkemre a felismerés.
Csillagtűz emészti búskomor lelkemet,
Emléked kísért, a boldogság kerül,
Idelentről fürkészhetem csak az eget,
Két külön világ, mely soha nem egyesül.
Nélküled2010.10.20. 18:49, mimosa-2010
Nélküled - sivár, kietlen minden
Sűrű ködlepel borul a tájra,
Áttetsz' a Remény, már napfény sincsen,
Szürke világát élet nem várja.
Nélküled - csakis üvöltő tél vár,
Áldott pelyhekkel védőn nem havaz,
Bimbó nem fakad, mindenütt jégár,
Örökre tova tűnt már a tavasz.
Nélküled- halál köszönt a szívre.
Nem marad öröm hűlt lépted nyomán,
Meddő lett a föld, ím eme hírre,
Vízmosta mélyben, a hegyek ormán.
Nélküled- nincs már esély a fényre.
Mindenütt pőre, holt fák teteme,
Sötét csonkokként nyúlnak az égre,
Boldogságnak itt többé nincs helye.
Nélküled- a föld is ketté hasadt,
Anyád fájdalma őrjöngőn emészt,
Hádész karjából vissza nem kaphat,
Véled együtt a világ elenyész!
Visszatértedig csupán kínt oszt ránk,
Isteni dühe élteket apaszt,
Szép Perszephone, térj vissza hozzánk,
S hozd magaddal a virágzó tavaszt!
Távolodva2010.10.20. 18:44, mimosa-2010
Távolodva
Kezem reszket, fáklyám tartom,
Meleg fénye arcod dísze,
Lassan hull reánk az alkony,
Kísért az éj tiszta íze.
Hideg szél fúj, körülölel,
Magány közelg feketében,
Kiáltok, de nincs, ki felel,
Csillagtalan sötétségben.
Minden emlék tovaillan,
Hogy szótlanul állva nézlek,
Hunyt szemeden érme csillan,
Fizetségül a révésznek.
Csónak siklik, révész állja,
Véget sosem ér az útja,
Viteldíját csendben várja,
Csontos kezét felém nyújtja.
Íme, szemed örök zárja.
Karom lehull, máglya lángol.
Lelked Elysium várja,
Gyászdal száll ma messze távol...
Kharon indul nagysokára,
Fekete, bús folyón, csöndben,
Visszanézek utoljára,
Elveszünk a halott ködben...
Lamina bánata2010.10.20. 18:40, mimosa-2010
LAMIA BÁNATA
Bús asszonyi szózat száll tova az éjben,
Parázs bánatot szít szívemben oly mélyen.
Szívszaggató szavak, múlt idők regéje,
Vérárnyakat festve a jelen egére.
A bánat dallama, bú halotti leple,
Összetört szívének végső lehellete.
Ősi, sötét átkok, halandókra hulltak,
Könnyet ejt az éj is, szavára a múltnak.
"Férfi, kinek arca napnál is fényesebb,
Lelkemen emléke mérgezte ezer seb.
Hullócsillag-függöny takarta szerelmünk,
Szívem alá zártam, hőn vágyott gyermekünk.
Két karomba zártam apró fehér testét,
Boldog kacagása festett édes estét.
Szeme tündöklése mind' szívembe talál...
Megfagyott tekintet, jeges, hideg halál...
Két karomba zártam holt magzatom testét,
Istenátkot hordó létem örök vesztét.
Szerető hű szívem öröklétre kárhoz,
Gyermekgyilkos isten irigységnek áldoz.
Óh, kínontó magány, hull alá a létre,
Pávagőgű asszony átka hozta létre.
Vesztett boldogságom többé meg nem leltem,
Gyémánttá vált szívem, holttá aszott lelkem.
Két karomba zárom apró fehér testét,
Vágyott illatának emlékét, kerestét...
Kívánván hogy egyszer tekintsen rám újra,
S mosoly-pillantása lelkemet átdúlja.
Hajlok a nyakára, kívánnám két karját,
De csak hideg rázza idegen kis ajkát.
Rikolt, mint a páva, kikacagva vesztem,
Könnyem mossa arcát, aludj, halott szentem..."
Bús asszonyi szózat száll tova az éjben,
Parázs bánatot szít szívemben oly mélyen.
Megannyi holt gyermek marad csak utána,
Amíg csecsemőjét kutatja, hiába.
Megszakadt szívének áradó fájdalma,
Sajgó szavainak elkábít hatalma.
Lélekárny-foszlánya suhan a Holdfényben,
Könnyeim gyöngyeit szórom szét az éjben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
